A Klein House-ban az újvidéki születésű Máriás Béla, azaz drMáriás összművészeti estjének lehettünk résztvevői. Szombati Bálint könyve, amely valójában egy album, drMáriás rendelőjébe kalauzolja az olvasókat. Az est folyamán a lelki jobbuláshoz hozzájárult drMáriás Gyógyhatású mintás tájképek című kiállítása és a Tudósok zenekar fellépése is. Úgy drMáriás, mint a Tudósok zenekar is évtizedek óta a magyar underground egyik meghatározó, egyedi és fontos szereplője. A könyvről, a Tudósokról, a kiállításokról és a kerek évfordulókról drMáriással beszélgettünk.
Mit mutat be Szombati Bálint: drMáriás rendelője című könyve?
– Ez az első kötetem, amely a Vajdaságban, a Forum Könyvkiadó gondozásában jelent meg az ötvenedik születésnapom alkalmából és nagyon örülök neki. Tulajdonképpen képzőművészeti tevékenységem két legmarkánsabb vonulatát öleli fel Szombati Bálint és Gulyás Gábor tanulmányával. Az egyik képzőművészeti stílusom, amelyet a nyolcvanas évek végén alakítottam ki Újvidéken a fekete térben helyüket kereső kivágat-emberek sorozata, amelyben több mint száz festményt alkottam. Ehhez a világhoz az utóbbi fél évben visszatértem és nagyméretű tájképszerű feldolgozásokat alkottam, ezek nyomat-változatai láthatók most a szabadkai kiállításon. A kötetnek egy másik, terjedelmesebb részében pedig azokkal az utóbbi években alkotott festményekkel találkozhatunk, amelyek a történelmi, politikai szereplőkkel, a magyar és a nemzetközi közélettel foglalkoznak, hol provokatív, hol groteszk, hol megdöbbentő, hol simogató módon.
Az ilyen fajta művészi kritizálást hogyan veszik azok, akiket kritizál?
– Persze vannak sértődések, támadások, felháborodások, de alapvetően mégis jól, sőt, olykor örülnek is annak, hogy készül róluk festmény, de akadt olyan politikus is, aki megkérdezte róla miért nem készült kép, majd pedig rendelt egyet. Ezek a festmények, amelyek láttán sokszor elsőre megijednek, megrémülnek vagy hatalmasat nevetnek az emberek, tulajdonképpen a kelet-európai diktatórikus történelem miatt keltenek bennünk félelmet. Nem kellene ezektől félnünk, hanem hasonló festményeket, verseket és irodalmat írnunk, amely felszabadít és szembenéz a világunkkal. Beszélnünk kell arról, ami foglalkoztat bennünket, megkérdőjeleznünk azt, ami nem tetszik, akár kinevetve, akár megkritizálva, akár szokatlan módon megjelenítve. Úgy gondolom, hogy ezzel tudunk valamennyit segíteni a saját lelkünkön is.
Ha már a kerek számokat említünk, a Tudósok zenekar kapcsán is jubileumról beszélhetünk…
– A zenekart 1986-ban alapítottam, pont amikor leszereltem és visszajöttem a jugoszláv hadseregből. Mivel a zeneakadémián kezdtem el tanulni, és ott minden nagyon racionális volt, ezért összehívtam Újvidék legkevésbé racionálisnak tűnő művészeit és belőlük verbuválódott össze ez a zenekar. Az első felállás két tagjával, Zoran Pantelićtyel és Miroslav Šilićtyel vagy húsz éve nem játszottunk együtt, de most felelevenítettük a kezdeti éveket egy közös zenélés erejéig. Bada Dada sajnos már nem lehetett jelen az alapító felállásból…
Mostanában mi foglalkoztatja, mi foglalta le?
– Az utóbbi időben nagy kiállításaim voltak, ezekre készültem. Egyebek közt Pécsett két hónapig tartó, csaknem életműjellegű bemutatkozásom volt, kiállítottam Budapesten az A38 Hajón, Pekingben több kiállításomra is sor került, Prágában most is látható a kiállításom, és itt a szabadkai Klein House-ban is megtekinthető egy opus az újabb alkotásaimból. A következő periódusban mindez folytatódik. Idén jelent meg Kínában fordításban, a pekingi könyvhét alkalmából az első prózakötetem, a Lomtalanítás. Nagyon jó fogadtatásban részesült, így a kiadó két újabb kötetre szerződött velem. Jövőre jelenik meg a második kötetem, az Egy halott naplója és valószínűleg újabb kiállításom lesz, a pekingi biennálén három festménnyel szerepelek majd. Nem unatkozom, van mit csinálnom, csak győzzem.
Az Egy halott naplója esetében szintén egy jubileumról beszélhetünk, hiszen tíz éve jelent meg. Hova kalauzolja a könyv az olvasóját?
– Tulajdonképpen a fogyasztói társadalomnak egyfajta groteszk kritikája ez. Röviden arról mesél, hogy amikor meghalunk, nem az örök megnyugvás vár ránk, hanem egy hatalmas bevásárlóközpontban kell dolgoznunk, akár takarítóként, akár viszonteladóként, legjobb esetben pedig elérhetünk a csúcsra, s ha már ott vagyunk, felrobbanthatjuk az egészet, hogy visszatérjünk a Földre, mert itt azért mégsem annyira rossz.
A magyarországi és a nemzetközi művészeti színtéren is jelen van, mindeközben hogyan éli meg vajdasági identitását?
– Mivel itt formálódtam fiatalon, itt alakult ki az egyéniségem, a karakterem, a hanghordozásom. Itt alakítottam ki művészi nyelvezetemet, így annak nyilván van egy bizonyos harsánysága, avantgárd, formabontó szerepe, jellemzően az itteni művészetre is, amelyet az Új Symposion generáció, a Bosch+Bosch csoport és mások képviseltek, például Ladik Katalin, Szombati Bálint, Kerekes László és Bada Dada. Magyarországon ez nyilván egy olyan helyzetet eredményez, hogy nem tartozom közvetlenül sem a pesti színtérhez, sem a vidékihez. Egy külön hang vagyok, egy harsány egyéni hang, alapvetően a délvidéki, vajdasági hagyományokhoz kötődő, amely egészen máshogyan szól, mint a magyarországi, mondjuk lágyabb, befelé fordulóbb és melankolikusabb hangok.
Milyennek látja a mai fiatalokat, a mai fiatal alkotókat?
– Huszonegy és huszonhárom éves gyermekem van, így aránylag közelről ismerem a generáció nehézségeit. Ők egy átmeneti nemzedék olyan értelemben, hogy már nem tartoznak érzelmileg ahhoz a posztszocialista vagy kelet-európai érzelemvilághoz, amely bennünket igencsak meghatározott, alapvetően negatív, de pozitív értelemben is. Ez a generáció nyitott, s miközben ismeri valamennyire a magyar értékeket, alapvetően mégis nemzetközi dimenziókban gondolkodik. Emiatt valahogy nehezebb számukra a saját hangjuk és nyelvezetük keresése. Számos nagyon tehetséges és jó művésszel találkozok, de néha az az érzésem, hogy a szörnyű diktatúrák és a sötét történelem olykor sokat segít egy alkotónak abban, hogy megtalálja a művészeti identitását és nyelvezetét, amelyet valós elkeseredése és felháborodása folytán hangosabban, alaposabban és mélyebben tud a világ arcába vágni, mint egyébként.
