Dr. Hódi Éva nyugalmazott magyartanár, könyvtáros, a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok szervezője sokrétű, több mint negyvenéves közéleti és szakmai tevékenységével érdemelte ki a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség rangos elismerését, amit a magyar kultúra napjának délvidéki központi ünnepségén vett át Zentán. Anyanyelvről, hűségről, létforma-váltásról, identitásról, ragaszkodásról kérdeztük.
A nyelvészek között sincs egyetértés abban, hogy kell-e nyelvművelés vagy sem, szükséges-e odafigyelni anyanyelvünkre, vagy hagyni kell a maga útján változni, alakulni. Tehát: féltenünk kell anyanyelvünket?
– Manapság rengeteg ellenzője van a nyelvművelésnek. Vannak, akik a nyelvművelést kifejezetten káros, veszedelmes dolognak tartják, vannak, akik a nyelvi normákat tagadják, s a nyelv spontán fejlődése mellett törnek lándzsát, vannak, akik a nyelvművelést „tudománytalansága” miatt ostorozzák. A nyelvműveléssel kapcsolatban tehát különböző értelmezések vannak a köztudatban. Sokan a nyelvtani „vétségek” véget nem érő javítgatását értik alatta. És kizárólag csak ezt. Egyszer egy nyelvészeti rendezvényen az egyik hozzászóló az elhangzott előadással kapcsolatban kifogásolta, hogy az előadó nem a nyelvtani hibák ostorozásával foglalkozott, hanem „politizált”, azaz a nyelvhasználat bizonytalanságainak társadalmi hátterét elemezte.
A nyelvművelés kisebbségi körülmények között túllép a szokásos nyelvvédő tevékenység keretein, és tartalmában sokkal több annál. Tekintettel arra, hogy kisebbségi viszonyok között az anyanyelv használati köre nem teljes, mint ahogy az anyanyelvi iskoláztatás sem, jogi státusa is a politikai erőviszonyok függvényében változó, az anyanyelvhasználat körül elég nagy a bizonytalanság. Sokszor ez úgy merül fel, hogy érdemes-e egyáltalán anyanyelven tanulni, vagy kifizetődőbb a többségi nyelvre fókuszálni? Vagy ahogy újabban felmerül: érdemes-e egyáltalán szülőhelyünkön, környezetünkben, nemzeti-nyelvi közösségünkben megmaradni, vagy inkább kapjuk nyakunkba a lábunkat, és irány a nagyvilág!
A nyelvművelés kisebbségi viszonyok között ráirányítja a figyelmet a nemzeti identitásra, és arra törekszik, hogy erősítse azt. Egyéni életünkben és közösségi létünkben is akkor tudunk jól boldogulni, ha tudjuk, kik vagyunk, ismerjük nemzeti-nyelvi értékeinket, tisztában vagyunk lehetőségeinkkel, körülményeinkkel, tudjuk, mire támaszkodhatunk. A Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok tudományos tanácskozásai során sokat foglalkoztunk a fenti kérdések nyelvi megközelítésével.
Azt a kérdést, hogy félteni kell-e anyanyelvünket, kétféleképpen is meg lehet közelíteni. Félteni kell abban az átvitt értelemben, mint ahogy mindent és mindenkit féltünk, óvunk, aki, illetve ami közel áll szívünkhöz. Anyanyelvünk pedig igazán közel áll, hisz nem is tudjuk elkülöníteni magunkat tőle. Nemzeti kincsünk, örök értékünk, nyelvünk szűrőjén keresztül látjuk és láttatjuk a világot.
A szó szoros értelmében azonban szerencsére nincs okunk félelemre. Anyanyelvünket nem fenyegeti a kipusztulás réme, a nyelvvesztéstől nem kell tartanunk. A magyar nyelv jogi státusa rendezett, az európai unió hivatalos nyelvei között van a helye, és nem is tartozik a kis nyelvek közé. Én az alárendelődő nyelvi tudattal szállnék szembe, mely a nyelvi globalizáció hatására egyes nyelveket előbbre valónak tekint, mint az anyanyelvet, jelen esetben magyar nyelvünket. Ennek következtében pl. a magyar tudományosság nyelve sajnos már nem a magyar, egy tudományos publikáció színvonalát nemzetközileg meghatározott nem magyar nyelvű folyóiratban való közlés szavatolja. Vajon mikor hagytuk magunk mögött a „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenen sohasem” gondolatot? Akárhogy is nézzük, ez a jelenség a nyelv visszaszorulásának, használati köre beszűkülésének egy lépcsőfoka.
Nemcsak a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezvényein emelsz szót a szép magyar beszéd és írás mellett, hanem újságok hasábjain, könyvekben és más kiadványokban is folyamatosan figyelmeztetsz, tapintatosan és megértéssel, a helytelen nyelvhasználatra. Hogy érzed, értő fülekre találsz?
– Az „értő fülekről” a szó szoros értelmében, de átvitt értelemben is elgondolkodhatunk. Rendkívül fontosnak érzem, hogy jelen kisebbségi körülményeink között az emberek a nyelvhasználati kérdésekkel való foglalkozást szívügyüknek tekintik. Kifejezett igényük, hogy szeretnék minél szebben, pontosabban kifejezni magukat anyanyelvükön.
Ami az átvitt értelmű „értő füleket” illeti, ezen a téren elsősorban a közismerten szűkös lehetőségek okoznak problémát. Újságok nyelvi rovatában – ha van ilyen, de nagyon kevés van – szerény keretek között, de lehetőség nyílik nyelvi problémákkal való foglalkozásra, a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok, mint majd fél évszázados, 47 éves múlttal rendelkező neves rendezvény megszervezéséhez pályázatok révén kapunk támogatást, de pl. a Nyelvművelő Egyesület, mint civil szervezet – és más civil szervezetek – munkájának egész évi folyamatossága leginkább bravúros mutatványra emlékeztet. Mert ha nincs harangunk, hogyan harangozzunk? Ha az év jelentős részében üres a kassza, hogyan tudunk folyamatosan tevékenykedni?
Hosszú évek óta nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a nyelvvel való foglalkozást intézményesíteni kéne, hiszen ennek a tevékenységnek a hordereje messze meghaladja a civil szerveződés kereteit. Már több mint tíz éve annak, hogy első alkalommal – és azóta még sokszor – javaslatot tettem és tervezetet nyújtottam be nyelvi intézet megalakítása ügyében. S annak ellenére, hogy azóta többen is sokat fáradoztunk ez ügyben, mégsem sikerült egy nyelvi intézetet olyan formában létrehozni, ami a fenti tevékenység központi szerve lenne. Talán nem érett meg rá még a helyzet, talán nincs meg a közakarat, talán más érdekekkel ütközik, és még ezernyi más oka lehet.
Úgy érzem, magánszemélyként és civil szervezeti keretek között is ameddig el lehet jutni, azt megtesszük. A továbblépéshez azonban legjobb meggyőződésem szerint más, intézményes szervezeti kereteket is létre kell hozni. Nemzeti kisebbségünk fogyatkozó létszámát látva jó lenne minél hamarabb.
A méltató szöveg egyik legszebb gondolata, hogy nemcsak férjedet kísérni „váltottál hazát”, hanem, hogy tevőlegesen hozzájárulj a délvidéki magyarság megmaradásáért vívott, közös küzdelmünkhöz, a közművelődés színvonalának és a szép és igényes magyar beszéd és a nyelvhasználat presztízsének növeléséhez. Sose bántad meg, hogy a kisebbségi létet választottad?
– Nem bántam meg. Azt hiszem, számomra ez a gondolat ilyen formában fel sem merült. Annak idején, több mint négy évtizeddel ezelőtt, a férjem elképzelése volt, hogy Vajdaságba költözzünk. Én megpróbáltam feltalálni magam a számomra új körülmények között, amelyek azért nem voltak teljesen idegenek. Magyar és orosz szakot végeztem a pesti egyetemen, és arra készültem, hogy életem során a magyar nyelvvel és kultúrával fogok foglalkozni. Tanári diplomám van, Budapesten tanítottam, itt is tanítani kezdtem az adai középiskolában. Az iskola, a gyerekek, a tanítás már indulásnál ismerős helyzet volt. Később az adai könyvtárban hosszú éveken át könyvtárosként, könyvtárvezetőként számos különböző formában szolgálhattam a magyar kultúra ügyét. A nyolcvanas évek végétől aztán a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokkal valahogy „egymásra találtunk.” A Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület megalakulásával a rendezvény az Egyesület hatáskörébe került. Úgy érzem, büszkék lehetünk rá, hogy ez a vajdasági magyar nyelvi kultúra szempontjából kiemelkedően fontos rendezvény mára a Kárpát-medencei magyarság egyik nagyrendezvényeként tartható számon, s ez a mi munkánknak köszönhető. Mindig örömet szerez és reménnyel tölt el, ha látom, hogy az évek során a vetélkedőkön résztvevő több száz, sőt ezernél is több diákot sikerült az anyanyelv ügye mellé állítani.
Mégiscsak egy fővárosi lány költözött egy kisvárosba, váltott életformát, vállalta az ezzel járó nehézségeket… Mi adott erőt?
– Talán azért sem merült fel számomra annak latolgatása, hogy jó döntés volt-e, hogy a fővárost elhagyva kisebbségi körülmények között folytassuk, éljük az életünket, mert mindig adódott lehetőség anyanyelvünkkel és nemzeti kultúránkkal való foglalkozásra. Folyamatosan sokat fáradoztam például számos könyv megjelenése érdekében: szerkesztettem, lektoráltam, gondoztam vagy éppen írtam ezeket. Említhetném a 25 kötet Szarvas-kiadványt, a férjem könyveinek jó részét, a sajátjaimat, továbbá a két nagy közéleti lexikont.
Mindezzel közel se azt szeretném mondani, hogy egyszerű dolog lenne életformát cserélni, egyik országból a másikba átköltözni, vagy éppen az anyaországi létet kisebbségi körülményekre váltani. Az ezzel járó problémák nem is mutatják meg magukat előre, s elég emberpróbáló feladat állni a sarat. A szülőhely, a megszokott életforma és az általa előrevetített jövő nyújtotta biztonságérzet szétfoszlása, a rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel való kapcsolat lazulása érzelmileg komolyan megviseli az embert, még akkor is, ha a kilométerekben kifejezett távolság viszonylag kicsi. Ezt érdemes szem előtt tartani mindenkinek, aki máshol kíván élni, és bizony manapság nagyon sok embert érint ez.
A kisebbségi lét fogalma az emberek tudatában általában egyet jelent a szűkös lehetőségekkel, a kilátástalansággal, és ezen kivándorlással próbálnak változtatni. Nagyon sokan megkérdezték már, hogy mi miért maradtunk. Miért? Annak a felfogásnak, illetve érzelmi azonosulásnak a szellemében, hogy egy a nemzet, egy a nemzeti kultúra és egy a nemzeti nyelv. E felfogás tükrében egy nemzetrész életének, helyzetének megismerése a nemzet egészére vonatkozó ismeretek kitágulását, és nem a kilátástalanságot jelenti, az egységes nemzeti kultúra és nyelv eszméje pedig egy olyan késztetést, mely éppen a szűkös lehetőségek ellen szeretne fellépni a maga szerény eszközeivel.
