A Múzeumok Éjszakájának vonzereje, egyúttal jelentősége talán úgy foglalható össze legpontosabban, hogy olyan kulturális esemény, amely – amellett, hogy egyaránt képes megmozgatni időseket és fiatalokat – a kisgyermekes családok számára is kiállítások, performanszok, koncertek, filmvetítések, táncbemutatók, interaktív foglalkozások és műhelymunkák tömegét teszi hozzáférhetővé.
A kezdeményezés 1999-ben indult útjára Franciaországból, és rövid időn belül meghódította Európa országait, köztük hazánkat is.
A legtöbben úgy vannak vele – ezt a véleményt pedig magam is osztom –, nagyszerű, hogy van egy nap, amikor éjszakába nyúlóan állnak nyitva előttünk a különféle galériák, múzeumok és más kulturális terek, hiszen az általuk kínált rendezvénydömpingben ízlésünk és igényeink szerint válogathatunk. Ezért is állok értetlenül az olyan vélemények előtt, melyek azt hangoztatják, nincs sok értelme a Múzeumok Éjszakájának, mert sokaknak csak a nem szokványos időpont miatt érdekes, és másnapra úgyis elfelejtik mindazt, amit láttak. Pontosan emlékszem arra a délutánra, amikor 2013 nyarán egy budapesti látogatás alkalmával – noha addig nem hoztak lázba különösebben a hasonló rendezvények – egy hirtelen ötlettől vezérelve alig két órával a zárás előtt betértem a Szépművészeti Múzeum Egon Schiele és kora című kiállítására. Gustav Klimt fiatalon elhunyt, mesterét talán túl is szárnyaló tanítványának elementáris erővel ható képei hatalmas benyomást gyakoroltak rám, és gyökerestül átalakították a képtárakhoz, múzeumokhoz fűződő viszonyomat. Pedig – ha úgy vesszük – az csak két röpke óra és egy tárlat volt, nem egy teljes éjszaka a múzeumban.
