Berecz András ének- és mesemondó, Kossuth-díjas előadóművész Ha vagyunk – legyünk! címmel tartott különleges, mesés-táncos-énekes-zenés estet nemrégiben az újvidéki Európa Kollégiumban a szabadkai Juhász- zenekar és fia, Berecz István közreműködésével. Az előadóművészt az est előtt a mesemondó kötelességéről, a mesemondás szabályairól, illetve vajdasági élményeiről kérdeztük.
Az életrajzszerű bemutatkozószövegében az áll, óvodásoktól nyugdíjasokig mindenféle rendű és rangú ember „használja” Önt, dalai és meséi elsősorban mégis a felnőttekhez szólnak. Eddigi pályafutása során mit tapasztalt, mit tud nyújtani a felnőtteknek a mese manapság, amikor az online sorozatok és videojátékok gyorsan, egyszerűen kielégítik az ember szórakozás iránti igényét?
– A személyes közlés pótolhatatlan – ezt olyan sokan elmondták már, hogy fel sem tudom sorolni, ráadásul ezt inkább a közönségtől kellene megkérdezni. Találkozni egy emberrel, amikor az orrod előtt születik meg egy mese, az nem hasonlítható ahhoz, mint amikor odaülök a Windows elé, bemászok az egérrel egy ablakon, és megnézek egy kész felvételt. Természetesen a varázslat áttör azon is, de mindig érzi az ember, hogy egy dobozból szól, és egy idő után megfájdul az ember szeme, akármekkora felbontású is a kép. Azt, hogy ott egy élő ember, akivel találkozhatnak, aki annyi bizonytalanságot hordoz magában, és ha általa rögtönözve újjászületik a mese, azt eddig még mindenféle ember szerette. Még az is, aki nem tudta magáról, hogy szereti. Sőt, az én mesterségemben a legjobb az ilyeneket becserkészni, akiknek fogalmuk sincs, hogy szeretik a mesét, mert nem hallottak ilyet, duzzogva jönnek, mert beterelte őket a tanár bácsi, vagy ez a program adott, nem tudnak menekülni, beülnek hátulra, hogy minél előbb elmehessenek. És én ezt megérzem rögtön. És mikor látom, hogy a harmadik-negyedik mondat után odaragadnak a székhez, kinyílik a szemük, én olyan boldog vagyok, hogy madarat tudnék fogni.
Van-e valamilyen alapszabálya, feltétele a 21. századi mesemondásnak?
– A legtöbb feltétele ugyanaz, mint ami 6000 évvel ezelőtt: hogy lekösse a hallgatót. Ha olyan ember mondja a világ legjobb meséjét, akiben valamiért nincs meg a láz, a közlésében az a hőfok, akkor nem érte el a célját. A másik oldalról: akármilyen lázas ember, ha a mese nem jó, ha nem találja szíven az embert, akkor nem jön létre a varázslat a hallgató és az előadó között. Az igazi mesemondó az, akiben egy közösség magára ismer. Szerintem az a végállomás, amikor úgy hallgatják a mesét, hogy mindenki belézökken, és érzi, hogy ő van ott. Amikor egy mesemondó szájáról még a halottak is beszélnek. Amikor nem ő beszél, hanem mögötte sorakoznak azok, akik ezt összerakták. Ha ezt megérzi a hallgatóság, az szerintem a mesemondás legmagasabbik állapota. Egyébként erről Sztálin elvtársat kellett volna megkérdezni, aki szerintem a világ legjobb néprajzosa volt, mert amikor egy-egy népet vonatra tett és Szibériába szállíttatott, akkor miért először az énekmondókat száműzte. Hogy vajon nem az van-e, hogy egy-egy ilyen énekes, mesemondó a népének a lelkét őrzi. Mert ezek az emberek tudták, hogy honnan eredt a nép, hogy csodaszarvas vagy csodavaddisznó után talált-e hazát, hogy kik voltak a hősei, meg tudták fogalmazni, hogy a világról, a csillagokról, szerelemről és halálról hogyan gondolkodik az ő népük. Tehát ha egy népet le akarok igázni, első, hogy a stratégiailag fontos pontokat elfoglalom, a második, hogy a lelkében foglalom el ezeket a pontokat. És ezt tette Sztálin például az akinok, vagyis a kazak énekes mesemondók esetében – ők a nép lelke voltak, jurtáról jurtára, lakodalomról lakodalomra jártak, és amikor eljött az idő, megénekelték a hősi énekeket, amiben benne volt a népük lelke, a történelme, a gondolkodása, a vidámsága, a búja, mindene.
Elsősorban előadóként ismert a szélesebb közönség körében. Ugyanakkora élvezetét leli a tanításban is, mint az előadásban, mesemondásban?
– Nem szoktam tanítani. Viszont előadásonként egy-egy éneket megtanítok, az nagyon nagy örömömre van. Tehát felcsillan, hogy milyen jó volna. Vagyis három évig tanítottam Sopronban, egy népfőiskolán, az csodálatos volt. Tanítottam itt-ott, de nem volt rám jellemző, hogy iskolákban, inkább nyári zenei táborokban, például éppen Amerikában adtak a kezem alá kétszáz amerikait. Abból egy vagy kettő tudott magyarul. Jöttek, hogy magyar népdalt tanuljanak.
Gyűjtött-e már nálunk, a Vajdaságban is népdalokat, vagy esetleg tervben van-e?
– Az Etnocampon annak idején ragadt rám néhány nóta: Sárgarépa picinke, parányi, / gyere kislány kurumplit kapálni. / Nem megyek én kurumplit kapálni, / álmos vagyok, ki találom csumálni. Ezt például sokszor énekeltük, és erre, amíg élek, emlékezni fogok. Ezt itt tanultam. Amúgy a délvidéki anyagból legtöbbet a horvátországi Harasztiból tudok, Szlavónia területéről, az egykor Verőce vármegyéből, ahol egy bizonyos Kiss Lajos gyűjtött csodákat.
