Nemrégiben a Magyar Színházak 35. Kisvárdai Fesztiválján életműdíjban részesült Wischer Johann vajdasági színművész, rendező és a Zentai Magyar Kamaraszínház korábbi alapító igazgatója. A színművész elmondta, hogy hatalmas öröm és megtiszteltetés számára ez a díj. Hozzátette, hogy az ember ilyenkor egy pillanatra megtorpan, hogy máris ennyi idő elmúlt, hogy egy egész élet munkája összejött.
– Nagyon szépen köszönöm a szakmai bizottságnak a bizalmát. Az eddigi szakmai életemet vették figyelembe és ez egy óriási elismerés. Talán akkor is figyelnek az emberre, amikor nem is gondolja. Előttem is lepörgött, hogy honnan is indultam egykoron. Bajmokon nőttem fel és hat évig néptáncoltam, ahol már nagyon jól éreztem magam a színpadon. Később Szabadkáról a diákszínjátszó közösségből indultam el. Azt kell mondanom, hogy nagyon szerencsés vagyok. Az élet minden szegmentumában többszörösen mellém szegődött a szerencse, hogy így alakuljon az eddigi életem. Természetesen nagyon meglepődtem, amikor megtudtam, hogy megkaptam a díjat. A színpad az egész életemet végig kísérte a nap huszonnégy órájában. A középiskolában egy nagyon jó csapathoz tartoztam, amelynek nem is a színészek képzése volt a fő célja, hanem inkább az, hogy mindenbe belekóstoljunk és lekössön bennünket. A középiskolai évek gyönyörűek voltak, részt vettünk a színművészeti vetélkedőn és nyilvánvalóan ott csapott meg először a szele, hogy a színpadon lenni milyen szép és felemelő érzés. Mindemellett kemény munka áll mögötte és folyamatosan oda kell figyelni a másikra – mondta Wischer Johann.
– Az egyetemi évek is nagyon szépek voltak, rengeteget utaztunk az egész Kárpát-medencében. Az újvidéki Művészeti Akadémia magyar színészosztályának hallgatójaként a Tanyaszínház és része volt az életemnek. Ami az egyetemet illeti, ott éjjel-nappal dolgoztunk, mivel akkoriban a színészek elmenekültek a háború elől, így nagy szükség volt ránk ahhoz, hogy megmaradhasson a színház. Egyből a mély vízbe dobtak bennünket, és attól kezdve éjjel-nappal az akadémián, vagy a színházban voltunk. Mindössze két hónapja voltam egyetemista, amikor be kellett ugrani egy szerepbe, ahol egy nagy pofont kellett adnom egy neves színésznek. Persze segített nekem abban, hogy felszabaduljak és el tudjam játszani a szerepemet. Az egész osztályunk olyan volt, hogy mindig szerettük volna a legjobbat megmutatni magunkból szakmai téren, és a legtöbbet magunkba szívni. Szerencse, hogy ilyen sok energia volt bennünk, és nemcsak év közben, hanem nyáron, a Tanyaszínház során is. Mivel az Újvidéki Színházban folyamatosan jelen voltunk, így a munkaviszonyunk is kialakult már egyetemista korunkban. Kilenc éven át ott voltam, egészen addig, amíg meg nem született a fiam és akkor elköltöztem Szabadkára. Később, mint ahogyan a Tanyaszínházzal is tájoltunk, tovább látogattam előadásaimmal azokat az iskolákat, településeket, művelődési házakat, illetve helyszíneket, ahol előtte nem nagyon járt még színház. Ez az időszak is nagyon szép része volt az életemnek, sok helyre visszavártak. Éreztem azt, hogy a kultúrának és a színháznak el kell jutnia azokra a területekre, ahol kevesebb alkalmuk van színházba járni – fogalmazott a színművész.
Wischer Johann elmondta, hogy a pályafutása több nagyon szép periódusból áll, de ezek közül kiemelhető az, amikor létrejöttek az első önálló műsorai, amelyeket a későbbiek során 1500 alkalommal tudott megmutatni a közönségnek Majdánytól Lendváig, és Nyíregyházától Székelykevéig. A Diákszínjátszókkal való foglalkozása is fontos szegmense eddigi pályájának: az egyik előadásuk öt fesztivált nyert meg, kiérdemelve az ország legjobb előadásának és rendezőjének járó díjat és ezeken még 35 díjat érdemelt ki három hónap leforgása alatt. S beszélgetőtársunk pályájából említhetnénk azt is, amikor a budapesti Nemzeti Színház színpadára léphetett, amely előadást a mai napig játsszák, valamint azt is, amikor a több évig dédelgetett álom megvalósult és létrejött a Zentai Magyar Kamaraszínház.
Fotó: Gergely Árpád
– Őszintén szólva, nem lehet eldönteni, hogy mit emelnék ki, hiszen nagyon szerteágazó volt a színházi tevékenységem. Jelen voltam színészként, rendezőként, diákszínjátszók vezetőjeként, színházi szervezetek tagjaként, díszlettervezőként, színházi alapítóként, igazgatóként. Amikor az ember ezzel a hivatással foglalkozik, mindig minden szegmensében a maximumot próbálja magából kihozni. Azok az előadások, amelyek egyesek megítélése szerint nem sikerültek olyan jól, még azok is a szívemhez nőttek a munka során, hiszen a szívünket és a lelkünket is megpróbáljuk beleépíteni az alkotás különböző folyamataiba az agyunkon kívül. Minden előadás esetében, amelyhez bármilyen közöm is volt, akkor, abban a pillanatban, bármelyik minősítésemben, megtettem mindent annak érdekében, hogy az alkotás jól sikerüljön, a közönség érdekét szolgálja, és ezt a tevékenységet – ha nem is tűnt abban a pillanatban a legjobb lehetőségnek – a munkafolyamat során megszeretjük. Ezek mellett kifejezetten szerettem az együttműködéseket más színházakkal a Kárpát-medencéből. Ezekből nagyon sok volt, sok színház vendégszerepelt nálunk, és mi is sok helyen jártunk. Elérkeztünk addig is, hogy idén 15 éves a Zentai Magyar Kamaraszínház. Az elején mindenféle nehézséggel, gyermekbetegséggel küszködtünk, de lépésről lépésre, sok türelemmel, sok ember munkájával, és itt gondolok az alkotókra, a munkatársakra, az alapítókra, sikerült rengeteget fejlődnünk. Nagyon örülök, hogy részese lehettem a színház életútjának és annak is, hogy fennmaradt. A jövőben mindenképp Zentán szeretnék továbbra is élni és a kultúra területén tevékenykedni. Ahol lehetőségek adódnak, ott leszek jelen. Természetesen nemcsak ülök és várok, hanem dolgozom is az újabb terveken. Néhány szerepet ajánlottak Magyarországról, azokat ha tehetem, akkor elfogadom, itthon pedig megpróbálok a kulturális területen létezni, ugyanakkor egy monodrámát is készítek. Szeretném megköszönni a feleségemnek, Wischer Boros Gabriellának a folyamatos jelenlétét, aki nemcsak a magánéletemben, hanem a szakmai életemben folyamatosan mellettem volt, segített és támogatott mindenben – fogalmazott Wischer Johann.
