A tusványosi programnak minden évben szerves része az irodalmi-kulturális diskurzus, amelynek egyik központi helye a Magyar Kultúra Sátor. A helyszín pénteki programjának kiemelt eseménye volt a Felnőni a Kárpát-medencében című beszélgetés, amelyen Bonczidai Éva, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztőjének moderálása mellett a teljes Kárpát-medencéből érkező szépírók vettek részt. Jelen volt Lovas Ildikó író, szerkesztő, a Magyar Nemzeti Tanács kulturális bizottságának elnöke, Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Dupka György kárpátaljai magyar író, újságíró, szerkesztő, kultúrpolitikus, Farkas Welmann Endre költő, az Előretolt Helyőrség főszerkesztője, Hodossy Gyula költő, szerkesztő, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke, Sántha Attila költő és Zalán Tibor író.
Az irodalmi szövegekkel gazdagon színesített kerekasztal-beszélgetésen Lovas Ildikó két prózáját olvasta fel, amelyek a vajdasági magyarság folyamatos identitáskeresését, olykor -válságát, a helyi lakosság történelmi viharoknak való állandó és időről időre megújuló kitettségét ábrázolták, illetve a szabadság lehetőségeit vizsgálták a végtelenül komplex történelmi háttérben és társadalmi környezetben.
Lovas Ildikó a moderátori kérdésre, miszerint miben lehet bízni a vajdasági és a Kárpát-medencei magyarság tekintetében, azt válaszolta, a legújabb népszámlálás óta tudjuk, hányan vannak a vajdasági magyarok, de azt is, mit akarnak, ez pedig bizalomra ad okot. A politikát, közéletet és kultúrát művelő emberek között erős az összetartozás érzése és az összetartás, illetve a bizalom egymás felé. Más részről, taglalta, minden magyar közösség akkor tud megmaradni, ha tovább él benne az önszerveződési erő, a kreativitás és a bizalmi tőke. Az ilyen jellegű együttműködés a létfontosságú anyaországi támogatásokkal együttesen megalapozhatják a vajdasági, de a teljes Kárpát-medencei magyarság kulturális megmaradásába fektetett bizalmat.
Demeter Szilárd három pontban jelölte meg, mit adott neki a szülőföldje: a székely identitásának felépítését, a román többségi közeggel való együttélés készségét a párhuzamos kulturális terek átjárhatósága mellett, illetve azt a felismerést, hogy az anyanyelvi kultúra nem magától értetődő, és folyamatosan küzdeni kell érte. Demeter a nyelvi kultúra megtartó erejét nevezte meg a remény forrásaként, illetve hangsúlyozta, akarni kell céljainkat.
Dupka György elmondta, a kárpátaljai magyarság nem csak a háború miatti fizikai, de lelki bajoknak is ki van téve. A nyelv és kultúra megtartása állandó harc szülőföldjén, ami a háború miatti kényszerű kétlakisággal is terhelt feladat lett az utóbbi másfél évben. Ukrajnában ráadásul belső háború is zajlik, a reményt pedig az élni akarásból, az asszimilició elleni küzdelemből meríthetik a helyiek.
Sántha Attila arról a költői felfogásáról beszélt, amely szerint nem az isteni megcélozása a feladata, sokkal inkább az emberi léttel járó korlátoltság, lehatárolt lehetőségek elfogadása és az ebből való költői építkezés. Ennek értelmében egy cseppként látja az embert abban a folyóban, amelyben az ősök, de a leszármazottak is jelen vannak. Az alkotói munka a szülőföld, valamint az anyanyelvi kultúra és a székely észjárás megmaradása nélkül elképzelhetetlen.
Zalán Tibor arról beszélt, hogy élete során újragondolta gyermekkorát, és ami egykoron, gyermeki szemmel még szépnek, de némiképp érthetetlennek bizonyult, az felnőtt ésszel akár borzalmas körülményrendszernek is bizonyulhat. Zalán szerint ő maga egyfajta köztes létben tartózkodik a magyar irodalom szempontjából, utóbbi ugyanis két oldalra szakadt szét. A művész feladata a szabad gondolkodás és az igazság keresése, a jövő reménységét pedig a gyerekek adják.
Farkas Welmann Endre elárulta, egyre nehezebben tud megnyilatkozni saját identitásáról a kisebbségi helyzetből fakadóan, miközben a világ alakulásának irányát is egyre nehezebb felfogni, épp ezért tartja távol magát a közélettől és részben még a szakmai élettől is. Farkas Welmann a nyelvi haza fogalmával élt, rámutatva, a kisebbségből érkező alkotóknak ez mást jelent, mint az anyaországiaknak. Az optimizmusra kevés törékeny ok szolgál, a jövőt illetően sok múlik az ukrajnai háborún.
Hodossy Gyula a területi és történelmi változások emberi sorsokra gyakorolt visszahúzó hatásáról szólt, azt ecsetelve, a traumák mennyire hozzájárulnak az identitáshoz. Az ősök és a múlt iránti ragaszkodás viszont alapvető szükséglet, ami az önszerveződésnek és a kultúra megtartásának is egy pillére. Reményre adhat okot, hogy minden nemzedék, így a fiatalok is tudják még, mit jelent otthon lenni, hogy ott kötelességük van, ezáltal a haza nem veszik el.
Nyitókép: Ótos András
