Visinka Jenő a bácskai (falusi) nosztalgia festője. Apatinban született, Szilágyihoz kötődik a korai gyermekkora kapcsán, és ma Zomborban él, alkot. Tizenhét éven keresztül a zombori kis kupolás kápolnában tartott fenn galériát. A népszerű festő nagy álma vált valóra azzal, hogy nemrégiben saját épületbe költöztette képtárát.
L. Móger Tímea felvételei
A zombori Venac R. Putnika utca 23- s szám alatt megnyílt galéria helységeiben kiállítóterem és műterem is helyet kapott. Az alkotó a saját képei bemutatása mellett más művészek anyagának prezentálására is szánja a szép, tágas kiállítói teret, továbbá nyitott az egyéb közösségi események befogadására.
A kiállítóteremben, körülvéve színek, hangulatok kavalkádjával, a szintén saját maga által restaurált, veretes antik bútorokba süppedve beszélgetünk kezdetekről, végzetes témákról, amelyek megtalálják és egy életen át képesek inspirálni a (nyugat-)bácskai alkotó embert.
Hogyan kezdődött a festészet iránti szenvedélyed, illetve miként talált rád a téma és a technika?
– A kezdetekkor nem lehetett mindjárt a festészetből megélni, hanem mással is foglalkoztam. Így például templomfestészettel, restaurálással, majd több mint tizenöt éven keresztül virágüzletet tartottunk fent, meg virágkertészettel is foglalkoztunk.
Sokrétű tapasztalatot szereztem, de bármerre indultam, az élet valahogyan mindig visszavezetett a festészet területére.
Aztán tizenhét évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy talán megpróbálkozom hivatásszerűen, főállásban a festészettel. Akkor történt, hogy bérbe tudtam venni a zombori kis kápolnát a galéria kialakításához.
A technika majdhogynem mindig olajvászon volt. Előfordultak más próbálkozások is, például az akvarellt nagyon kedveltem. Emellett foglalkoztam fafaragással egy ideig.
Mindig a falusi téma, a vajdasági tájak, helyek, emberek ihlettek festésre.
A képek visszavisznek a múltba, az itt élő nemzetiségek múltjába és a személyes emlékekhez is.
A téma emlékezetből indul, és akkor ráakadok valamilyen fényképre, amelyet beépítek a személyes emlékezetbe. Van olyan is, hogy egy-egy fénykép rávezet az emlékezetre és a kettőt összehozom. Egyfajta asszociációs játék tulajdonképpen…
Látom, hogy ezek a nosztalgia témák nagyon tetszenek az embereknek. Volt például egy férfi, aki megcsodálta az egyik képet, amelyen paraszti udvar látható, libákkal. Megkérdezte, hol van ez, miről festettem. Mondtam, képzeletből, a fantáziám szülte. Erre ő váltig bizonygatta, hogy márpedig járt ezen a helyen, ebben az udvarban, pontosan tudja, hol állt minden, éppen, ahogyan képemen van… Tehát megfestettem az ő képzeletét vagy azt, ahogyan az emlékezetében él a hely, amely egykor kedves volt számára.
Személyesen bennem is erősen élnek a régi, gyerekkori képek, illatok, hangulatok. A nagyapám hátsó udvarát például egészen pontosan le tudnám festeni, hol állt a szalmakazal, a pelvás stb.
Ha templom, akkor pedig Szilágyi…?
– Kötődöm Szilágyihoz, hiszen odavalósik a szüleim. Szinte minden festményen, amelyen templom látható, az a szilágyi Szent István király templomot ábrázolja. Négyéves voltam, amikor a szüleim Szilágyiról átköltöztek Bácsszentivánra (Prigrevica). Apám piktor volt és oda járt meszelni, aztán úgy döntöttek, könnyebb lesz, ha az utazgatás helyett odaköltözünk.
Azon a településen is meghatározó éveket töltöttem, kötődöm az ottani sváb házak hangulatához. Készítettem például egy sváb tematikájú sorozatot, azt Stuttgartból rendelték tőlem. Bácsszentiváni, regőcei hátsó udvarokat, pelvást, disznóólakat örökítettem meg.
Külön öröm, amikor az emberek számára visszaköszön a múltjuk a képeimet nézve.
Gyakran kérdezik: Nem sajnálod eladni a festményeidet? Dehogy sajnálom, örülök, ha valaki megvásárolja és az otthonában helyezi el.
Minden festménybe úgy kezdek, hogy magamnak készül. Örülök a folyamatnak, annak is, ha nekem tetszik, de ha rajtam kívül még valakit megérint, akkor különösen boldog vagyok.
Egyértelműen áthatja ezeknek a képeknek a színvilágát, harmóniáját a festő jószándéka, őszinte adni akarása. Nem véletlen a nagy siker, egy valódi közösség alakul ki a Visinka-galéria körül, sokan voltak az új képtár megnyitóján is.
– Igen, elmondhatom, hogy az előző galéria léte szintén gyorsan beépült a köztudatba, ahogyan a mostani új helyet is hamar megszokták. Több mint egy éven át tartott a felújítás. Sok szép kiegészítőt kaptam ajándékba a barátoktól, ismerősöktől, és több mindent magam hoztam rendbe, restauráltam. Talán százan is voltak a megnyitón. Végtelenül boldoggá tett, hogy ennyien ünnepelték velem az álmom megvalósulását, a saját galériát.
Amibe csak belekezdtem az életben, minden sikeres lett. A templomfestészet után a virágüzlet is remekül működött. Igaz, meg is dolgoztunk érte, mentünk tapasztalatokat gyűjteni, újvidéki, pesti, szegedi, szabadkai avatott virágkötőkhöz, eltanulni a mesterséget.
Nyilván szó van részedről egy nagyfokú emberi és szakmai nyitottságról, ügyességről meg nagy szorgalomról… Rendkívüli harmóniát alakítasz ki magad körül, így ebben az új térben is. Nagyon jól el tudnám képzelni például kisebb közösségi események helyszínéül. Vannak esetleg ilyen jellegű elképzeléseid, illetve milyen terveket dédelgetsz?
– Mindenképpen vannak ilyen jellegű elképzeléseim. Továbbá más képzőművészek, festők számára is szeretnénk a jövőben kiállítási helyszínt biztosítani. Zomborban az egyedüli kiállítóterem a Laza Kostić Galéria. Az pedig csupán az akadémiát végzett alkotóknak ad helyet.
Itt, nálam egy Művészeti Tanács gondoskodna majd a színvonal megtartásáról, ami a vendég alkotókat illeti.
Nekem van most egy bunyevác témájú kiállításom. Előbb itt, Zomborban volt látható, most pedig Szabadkán, a helyi Bunyevác Kulturális Központ szervezésében nyitotta meg Milan Stepanović zombori publicista – hallottuk a népszerű festőtől, akinek képei nemcsak a Bácskában, hanem világszerte megtalálhatóak az innen elszármazott, falusi nosztalgiát múlhatatlanul kedvelő művészetpártolók otthonaiban.
