Budapesti tudósítónktól
Az akadémikus, próza- és tanulmányíró, jogász Várady Tiborról, aki a Közép-európai Egyetem Jogi Tanszékének vezetője, kevesen tudják, hogy ha ritkán is, de szívesen evez az irodalom vizeire, mi több, Az egérszürke szoba titkai című regényét 1981-ben Londonban és New Yorkban is kiadták angol nyelven. A Forum Könyvkiadó a közelmúltban jelentette meg ennek a műnek a második kiadását. Alkalom volt ez arra, hogy a nemzetközi jog szakértőjét irodalmi munkásságáról kérdezzük.
* Az egérszürke szoba titkának első kiadása 1976-ban jelent meg. Tekintettel arra, hogy a regény állapotrajz a múlt század '70-es éveiről, miért tartja fontosnak újbóli megjelentetését több mint három évtizeddel a megírása után?
– Az angol kiadás szerkesztője szerint azok a retorikai sablonok, képletek, frázisok, amelyeket Az egérszürke szoba titkában felvonultatok, bizonyos általános tendenciákat is mutatnak, s nemcsak a kommunizmusban ragadhatók meg. Az utóbbi évek ezt bizonyították. A mű jelentős részét egyébként különböző gyűléseken vetettem papírra. Naponta kellett mindenféle gyűléseken részt vennem (az Újvidéki Egyetem Jogi Karának tanácsa, mindenféle bizottságok, érdekközösségek értekezleteire, az Írószövetség üléseire, lakógyűlésekre gondolok), és egészen elképesztő volt az a frázistömkeleg, amivel minden ilyen összejövetelen meg kellett hallgatnom. A frázisoknak, a retorikai kanyaroknak a jelentősége ugyancsak megdöbbentő volt: komoly dolgok elintézését jelentette, ha valaki egy-egy bevett frázist elpuffantott. Ennek a jelenségnek a furcsaságát, bizarrságát akartam különböző helyzetekbe beépítve megmutatni. Már akkor felsejlett, hogy a közhelyek hatalma a kommunizmusban ugyan jobban látszik (mert groteszkebb, durvább és közvetlenebb), de nemcsak a kommunizmusra jellemző jelenség. Az élet úgy is felfogható, mint állandó határmozgás a közhelyek világa és a való élet között.
Az önigazgatásnak az volt a dogmája, hogy mindent egymás között intézünk el. Egyszer kiszámoltam, hogy ha minden egyes gyűlésre elmegyek és minden egyes gyűlésre érkezett anyaghalmazt elolvasok, az napi 18 órát igényelt volna az életemből. Az igazi nagy gond azonban az volt, hogy az önigazgatásban csak hinni kellett, de nem komolyan venni. Ha komolyan veszik, ez a gond előbb-utóbb előtérbe került volna, s talán racionalizálni is megpróbálták volna.
Az újrakiadás mellett szólt, hogy egyre több volt bennem az indulat a mai közhelyvilággal szemben. A rendszerváltás szerintem közhelyváltás is volt. A közhelyek kátyúkhoz hasonlatosak: vannak ingerek, amelyek arra késztetnek, hogy belehajtsunk a közhelykátyúba – akkor is, ha közben az autónkat (a rendszert) lecseréltük. A konferenciákon, a sajtóban ma is jól láthatók a mai közhelyek, amelyek az élettel szemben hódítanak teret, amelyek a legtöbbször valódi gondolatokat helyettesítik.
* Az egérszürke szoba titkának „titka” tehát tulajdonképpen az, hogy a frázisok elborítják az életet?
– Elképesztő, hogy manapság hányszor használják mindenütt a munkahelyteremtés kifejezést. Mintegy fokhagymafüzér ez a szó az emberek nyakában, amely megvéd az ellenzék vérszopó vámpírjai ellen: ha azt mondjuk, hogy „munkahelyteremtés”, akkor valamiképpen védve vagyunk. Azelőtt ugyanilyen funkciót töltött be a „szocialista önigazgatás”: aki ezt a kifejezést tízszer kimondta, az már nem lehetett a rossz oldalon, függetlenül attól, hogy milyen szamárságot állított. Ha ma kimondjuk, hogy „munkahelyteremtés” vagy „fenntartható fejlődés”, akkor – bármilyen értelmetlen is a kontextus – tulajdonképpen biztos, hogy a megfelelő vonalon vagyunk.
Persze nem azonosak az arányok: groteszkebb, bizarrabb volt a szocialista önigazgatás kora. De itt nekem bizonyos helyzeti előnyöm volt, mert az általános emberi jelenségeket sokkal könnyebb észrevenni, ha koncentrált, erős formában jelentkeznek, vagy akkor, amikor éppen feltűnnek. Kosztolányi például meghökkent, hogy a hangosfilm hangja mennyire nem természetes – mi ezt ma már nem vesszük észre, hiszen a hangosfilm Kosztolányi korában új jelenség volt, számunkra pedig megszokott. Amikor a gyűlésvilág kialakult, sokkal könnyebb volt meglátni a tökéletlenségeket, s én ebből próbáltam irodalmat szerkeszteni.
* Volt-e szükség a második kiadás átdolgozására?
– Egy utószót írtam hozzá, egyébként szóról szóra ugyanaz maradt, mint az első kiadás. Még egy-két nyomdahiba is benne maradt sajnos.
* Mi késztet egy jogászt arra, hogy irodalommal foglalkozzon?
– Gimnazistaként író akartam lenni, s amikor jogra iratkoztam, még mindig nem tettem le erről az elképzelésről: számolgattam, hogy hány neves magyar író tanult jogot. Halogattam az irodalommal való komolyabb elköteleződést, s ezt teszem most is. Még mindig nem temettem el magamban azt a vágyat, hogy író legyek. Persze, az évek és a tények mást mutatnak – s tény az is, hogy ha bennem az írói véna nagyon erős lett volna, akkor félresöpröm a jogi karriert.
* Ennek a regénynek a második kiadása azt jelenti-e, hogy Várady Tibor a közeljövőben ismét az irodalom irányába kacsingat?
– Igen, mindenképpen. Esszékötetet szeretnék kiadni a következő egy-két évben, ha sikerül. Írtam például egy esszét arról, hogy a divat mennyivel erősebb a rációnál. Egy új esszét tervezek a divatbűnözésről, amelyben arról szeretnék beszélni, hogy a bűnözés évezredes motívumai (gonoszság, kapzsiság, őrültség, düh, bosszú) mellett újak is megjelentek, különösen a gazdasági életben. Megjelent például az a motívum, hogy „ezt mások is így csinálják”, hogy „ez így járja”, így tehát az is köt például (gyakran felettébb gyanús) tanácsadói szerződést, akinek egyébként ez eszébe sem jutna.
A divat szerepe a bűnözésben, a divat szerepe a gondolkodásban – esszétémák ezek, amelyek arra várnak, hogy megírjam őket. De vissza szeretnék térni a retorika témájára is, a nyelvekkel, a többnyelvűséggel, a nyelvváltással is foglalkoznék…
