Nagy háború folyik a két ország, Líria és Epikum között. De nem ám akármilyen csatározás ez! Nincs itt sem ágyúgolyó, sem puska, csak a szó ereje. Az epikumiak történeteket mesélnek, hogy ezzel érjék el, hogy a líraiak feladják a harcot, a líraiak pedig, akik egyébként is csak verses formában beszélnek, rímet rímre halmozva próbálják elérni, hogy az epikumiak megfutamodjanak. Az érzékletesség kedvéért íme néhány gyöngyszem: „Fogja felség meg amazt, nézze milyen pompás damaszt!” „Úgy jajveszékel, hogy majdnem beszékel.” „Fenn akár egy csillag állsz, én nézlek lent, mint a csillagász.” „Mi mindent az eszünkbe teszünk be, s amit nem őriz meg az emlékezet, úgy vesszük, hogy nem létezett.” „Sikerült a terve vagy besült? Fülünk friss hírekkel nem szembesült” „Mi ez a sok szürke frázis? Amitől az ember zsibbad is meg fáz' is?” S miközben a két ellenfél vehemensen szócsatázik, Epika királykisasszony és Líra királyfi egymásba szeret, persze első látásra és persze nagyon-nagyon, így aztán mi más lehet a történet vége, mint „égi béke, mely szívünk legszebbik éke”.
Tehát mit kaptunk ettől az előadástól mi, akik értettük? A Budapest Bábszínház Líra és Epika című darabja – amelynek szövege Szabó Borbálának és Varró Dánielnek köszönhető gyönyörű, ékes magyar nyelvünk dicsérete, s mint ilyen, hát persze csak a magyarul értők számára értékelhető igazán. A fehéroroszok Csillagfiújáról azt gondoltam, hogy biztosan jó lenne az a darab, ha érteném. Mert a bábuk ugyan gyönyörűek voltak, jól mozgatták őket, szép volt a díszlet, de az előadás hosszú volt, sok volt a szöveg, aminek egy szavát sem értettem, és a marionettbábuk korlátaiból adódóan nem lehetett olyan látványos a mozgás, amitől megvilágosodtam volna a történetet illetően. Ha mondjuk fehéroroszként néztem volna a budapestiek előadását, akkor ugyanezt gondolnám. Mert a Líra és Epika barna papírból készült, egyszínű, de gyönyörűen kidolgozott bábjait is csodálatosan keltette életre a nem kevesebb mint 13 színész, de a darab nem mozgás- hanem szövegközpontú, és nem túl kisgyermekbarát, azaz fokozottabb koncentrációt igényel, és kérdéses, hogy a produkcióra ellátogató 3-4-5 éves kisgyerekek, még ha magyarok is, képesek-e vagy egyáltalán akarnak-e a szövegre figyelni majd két órán keresztül (ugyanis kétfelvonásos volt az előadás, és igen, majdnem kétórás) – vagy egyszerűen egy idő után elunják. Szó mi szó, a szünet után már nem kellett összezsúfolódva ülnünk a nézőtéren... Akik viszont végig maradtak, egy páratlanul bájos mesét kaptak. Én a magam részéről biztosan az eszembe teszem be.
