Annak ellenére, hogy kevés igazán kisgyerekeknek szóló előadás szerepelt a szabadkai 17. Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztiválon, mind a Jadran Színpad, mind a Kosztolányi Dezső Színház mindig telt házas volt, annyira, hogy a földön és a lépcsőkön is hasznosítani kellett szinte minden talpalatnyi helyet, és főként valóban a kisgyerekek, óvodáskorúak és kisiskolások érkeztek szüleikkel vagy szervezett óvodai, iskolai csoportokban.
Amikor azonban nem értették a szöveget, és emellett sem a mozgás, sem a gesztikulálás nem segítette a megértést, sőt még a zene sem kötötte le a figyelmüket, bizony a csöpp kis színházlátogatókat ki kellett vinni, hogy ne nyűgösködjenek a darab végéig. A nyelvezete miatt nagyobb koncentrációt igénylő, a fesztivál legjobb előadásának járó díjat (szerintem megérdemelten) elnyerő Líra és Epika című magyar előadás színészei maguk is azt nyilatkozták, hogy mivel a darab beszédközpontú, inkább a nagyobb gyerekeknek, leginkább a 10 évtől idősebbeknek ajánlják. S sajnos hiába voltak szépek a bábok az oroszok Csillagfiú jában is, élvezhető mindez akkor lett volna, ha értünk oroszul. Ám volt olyan, hogy maguk a gyerekeket elkísérők kételkedtek az ottlét szükségességében, feltéve a kérdést: vajon tényleg játszódhat-e egy gyermekszínházi előadás bordélyházban, mint ahogyan azt az oroszok Sorsvonalak jában tapasztaltuk; végződhet-e gyermekeknek szánt előadás öngyilkossággal, mint ahogyan az a spanyolok A madár nem ember ében történt; vagy bemutatható-e a szex? Azt gondolom, a válasz akkor lehet igen, ha a szülők hajlandóak a gyerekek szintjén elmagyarázni a látottakat. A románok Candide -jában bár elég vicces módon, de mégiscsak nagy teret kapott a szexualitás bemutatása. A megbotránkozás helyett engem inkább az szomorított el, hogy amikor az előttem ülő kislány rákérdezett az anyukájára, hogy mit is csinál az a két bábu, az anyuka a gyerek szintjén megoldható válaszadás helyett inkább a hazautat választotta. Szerencsére a fent említett esetekből nem volt sok, mert az előadások többségét valóban nagy élvezettel nézték végig kicsik és nagyok. A versenyprogramban szereplő húsz előadás között ott voltak a klasszikus kedvencek, A rút kiskacsa (a szlovének darabja) vagy éppen a Csipkerózsika (a szegediek remek előadása), ami akár a nosztalgiázó felnőtteket is becsábította a színházba, máskor a vicces előadásmód érdemelt figyelmet, még akkor is, ha nem igazán értettük, miről is van szó (nekem ilyen volt a francia Kőbe zárt mesék ), vagy éppen a zenének, éneklésnek volt része a vastaps kiérdemlésében, amellyel a közönség például az izraelieknek köszönte meg a Péter és a farkas t. Az én nagy kedvencem – a szabadkai Gyermekszínház A sötétben című produkciója mellett – az izraeliek előadása volt, éppen azért, mert igazi gyermekelőadást láthattunk zenével, tánccal, nagyon szerethető figurákkal (még a madárkára éhező farkast sem lehetett nem szeretni), ötletes jelmezekkel, sok nevetéssel, a gyermekközönséggel kellő kommunikációra épülő színészi játékkal, amely teljes mértékben legyőzte az idegen nyelv gördítette akadályokat. Azt hiszem, egy gyermekszínházi előadásnak éppen ilyennek kell lennie, és örültem volna, ha kicsivel több hasonlót láthattam volna.
