Szerintem nagyszerű kezdeményezés a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház részéről a közönségtalálkozó. Volt már ilyen az Urbi et Orbi kapcsán, kedden pedig a Turbo Paradiso után kérdezhettünk, véleményt mondhattunk, kérdeztek tőlünk, nézőktől is. Mert az ilyen beszélgetés akkor jó, ha kétoldalú, ha nem csak a közönség kérdez az előadás alkotóitól, hanem az alkotók is közvetlen visszajelzéseket kapnak. Ez történt a Turbo Paradiso után is, amikor bózát szürcsölve és diót ropogtatva hallhattunk arról, hogy a '90-es évek háborús helyzetét sajátos nyelvvel, olyan „kosztolányiszínházasan” bemutató darabot immár huszonötödszörre játszották (2008-ban készült), Szabadka mellett Szegeden, Budapesten, Pécsett és Belgrádban is. Persze kíváncsiak voltunk rá, hogy vajon a közönség hogyan fogadta. Hogyan láthatja ezt a darabot a szerb nyelvű közönség és mennyire értheti meg például a katonák által megerőszakolt nők történeteit a magyarországi néző.
Ahogy azt Urbán András rendezőtől és a darab szereplőitől, Béres Mártától, Erdély Andreától, Kokrehel Júliától, Mészáros Árpádtól, Mészáros Gábortól és Mikes Imre Elektől megtudtuk, jók a visszajelzések, bár az első néhány alkalommal visszafogottabb volt a fogadtatás, egy idő után áttört a fal, és ez a komoly témájú darab azóta mind fokozottabb reakciókat vált ki mind a szerb ajkú, mind a magyarországi közönség részéről, az előbbiekből talán azért, mert egy másik szemszögből kapnak bepillantást a történtekbe, és attól, hogy a külföldiek nem élték át a '90-es évek helyzetét, attól, hogy nem értik, nem is érthetik, milyen jelentősége van például az elhangzó zenéknek, még nagyon is átélhetik ezt az előadást. Mert a félelem, az agresszió, a veszélyeztetettség általános fogalom, nemcsak a háborúhoz kötődik, nőket sajnos mind a mai napig megerőszakolnak, anyák veszítik el gyermekeiket...
– A '90-es években én még kislány voltam, nem sokra emlékszem a háborúból, de ez a darab ettől függetlenül is tud hatni, mert a mindennapi élet atrocitásait is látom benne – hallottuk egy gimnazista lánytól.
A darab felvet kérdéseket a nézőben, s – most megtudhattuk, hogy – a színészekben is. Márta azt osztotta meg velünk, hogy az előadás készítése során többször felmerült benne, hogy vajon neki, akivel ilyen még nem történt, joga van-e beszélni a megerőszakolt nőkről.
– Arra jutottam, hogy igen, beszélhetek erről, ha kellő empátiával teszem, akkor igen, beszélhetek – mondta, Júlia pedig hozzátette: – Ezt a történetet játszom minden anyáért, aki elveszítette a gyermekét.
Az előadás fogadtatása talán leginkább a paradicsomdobálós jelenetnél érzékelhető, akkor, amikor a színészek a darab végén maguk kérik, hogy a közönség dobálja meg őket paradicsommal. Urbán András elmondta, itt van a legtöbb dilemma a nézőkben, a „Dobni vagy nem dobni?”-ból morális kérdés alakult ki: helyes vagy nem? Jó-e a színészeknek vagy nem? Mert igaz, hogy ők maguk kérik, de azért mégiscsak színészi rémálom, hogy a közönség paradicsommal dobálja meg őket. Várják? Eltűrik? Élvezik? És én? Nekem jó lesz-e, ha eldobom vagy nem?
– Nagyon rossz lett volna, ha nem dobom el azt a paradicsomot, mert ha bennem marad ez a nyomasztó érzés... – kaptam el egyik néző szavait még a beszélgetés megkezdése előtt.
És valóban. A paradicsomdobálást éppen azért találták ki, hogy mind a nézők, mind a színészek egyfajta módon levezessék a darab teremtette feszültséget. Katarzis, jó móka vagy éppen a kollektív bűnösségben való részvétel. Ki-ki másképp élheti meg. Van, aki nevetve, nagy élvezettel teszi, mert az eddigi általános tapasztalat, hogy felszabadító érzés, de a találkozón azt is megtudtuk, hogy vannak, akik úgy döntenek, nem dobálnak, mert azt gondolják, így is elég kiszolgáltatott ez az egész, és ártatlan embereket nem akarnak megdobálni.
– Van, aki úgy dönt, nem vesz részt ebben, nem dobál, és azt gondolja, hogy így majd tiszta marad a keze, ártatlan lehet ebben a történetben, de ez nem igaz. Nem lehet kimaradni belőle, még akkor sem, ha nem dobják el a paradicsomot – mondta a rendező.
Azt hiszem, igaza van. Láttam a darabot úgy, hogy én is eldobtam a paradicsomot, bár nem tudtam akkor nevetni, most pedig magam döntöttem úgy, hogy nem teszem, hogy kipróbáljam, milyen érzés kimaradni belőle, s míg hullottak mellettem a paradicsomok, hullani kezdtek a könnyeim. Valóban. Nem lehet kimaradni belőle – paradicsomdobálás nélkül sem.
