A (szabadkai) rendezési terv felkiáltójelei címmel tartotta meg Pesti Attila vitabevezetőjét az idei Campuson, az építészek kishegyesi találkozóján, és – mint várható is volt – az utána kialakult vita ezúttal is szerteágazó és tartalmas volt. A vitát követően az építésszel a szakma legidőszerűbb kihívásairól beszélgettünk.
Melyek az építészek leggyakoribb dilemmái a mai időben?
– Azon valószínűleg nem kell különösebben csodálkozni, hogy a felülről irányított dolgok rendszerint ellenállásba ütköznek, mint jelen esetben ez a rendezési terv. Kérdés persze, hogy felülről kell-e ezt irányítani? Az nem vitás, hogy minden befektető a városközpontot célozza meg, ilyen az üzleti élet sajátossága. Ez természetesen Szabadkán is éppolyan erőteljesen jelen van, mit akármelyik másik városban. Az is igaz, hogy a mai igényeket kielégítő épületállomány ebben a városrészben mondhatni elenyésző. Új épületekre van tehát szükség, ami azt jelenti, hogy a régiek egy részét fel kell áldozni az újak érdekében. Tulajdonképpen mindig ez okozza a feszültségeket. A műemlékvédelmi szempontok nem egyeznek, vagy legalábbis nagyon nehéz összehangolni őket az üzleti szempontokkal. A szabályozás véleményem szerint ez esetben nem is elsődleges szempont, mert az lehet akármilyen, a lényeg mégis az, hogy a végrehajtás kire van rábízva, és mit enged meg a közízlés. Ha történetesen (most nagyon gyakran ez a helyzet) rossz minőségű lakásokat is el lehet adni a piacon, akkor természetesen ilyen lakások épülnek. Majd ha nem lesznek eladhatóak, mert megváltozik a közízlés, másmilyenek épülnek. Egyébként meggyőződésem, hogy minden városnak van egy látható és egy láthatatlan arca is, és e kettőből tevődik össze a városról alkotott összbenyomásunk. A város tervezésében és kivitelezésében is olyan szakemberekre lenne szükség, akik ezt minden porcikájukban érzik.
n A beszélgetésekben sok szó esett a forma és a funkció összhangjáról, és ez esetben legtöbben a Népszínházat emlegették.
– A modernizmus egyik jól ismert jelszava, hogy a formának követnie kell a funkciót. De ez a jelszó úgymond a poézis, mert a történelmi stílusok mindegyikének volt funkcionalitása, enélkül meg sem épülhettek volna, mégis volt valami plusz is, ami lelket adott az épületeknek. Senki sem mondhatja például, hogy a régi házak nem voltak funkcionálisak. A modernista épületekre a funkcionalizmus, a fenntarthatóság és a formai letisztultság jellemző, ezért szerintem hiányzik belőlük a titok, a misztikum, amely a régi templomok esetében például olyan nyilvánvaló. A színház esetében is éppen ezt hiányolják. Azokat az elemeket, amelyek a színház hangulatát adják meg, mindazt, ami hozzátartozik a színházlátogatáshoz, ami a színházlátogatás varázsát adja. A szabadkai színház még nem épült fel, ezért – azt hiszem – egyelőre nem kellene végleges véleményt alkotni róla.
A városrendezési kérdések esetében gyakran felmerült, hogy a szakma, a beruházó és a politika háromszögében a leggyengébb láncszem mindig az első!
– Ha rossz a rendszer, akkor meggyőződésem, hogy részleteiben sincsenek jó elemei. Ha lezüllött, vagy mondjuk igen alacsony szintre került a társadalmi morál, akkor az minden szinten jelen van, az építészetben éppúgy, mint a társadalom más területein. A mi esetünkben a rendszer kontraszelekció folytán kitermelt egy olyan tervezői kört, amely hajlandó komoly engedményeket tenni a befektetői nyomásoknak, amely kizárólag profitalapú és csak a legritkább esetben értékhordozó az építészet szempontjából. Jó lenne nekünk magunknak erősítenünk a szakmai szolidaritást, hogy a minőséges épületek létrehozatalában ne csak versengjünk, hanem adott esetben segítsük is egymást. A világ egyik legrangosabb építészeti összejövetelén nemrégiben úgy fogalmaztak, hogy kevesebb esztétikát és több etikát kell vinni az épületekbe. Nálunk – azt hiszem – mindkettőre szükség lenne.
