Baranyi Anna művészettörténész, a budapesti MTA Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeumának vezetője a minap tartott előadást Erkel Ferencről a szabadkai Városi Múzeumban. A magyar himnusz zenei atyja ezúttal azért került a figyelem középpontjába, mert november hetedikén ünnepeltük születésének 200. évfordulóját. Ez alkalomból a Zenetörténeti Múzeum nagyszabású emlékkiállítást rendezett Budapesten, az Országos Széchenyi Könyvtárral és a Magyar Nemzeti Múzeummal közösen, amihez más múzeumok, levéltárak is hozzásegítettek.
képünkön: Baranyi Anna
Korábban Szabadkán dolgozott. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre? – tettünk fel először is egy személyesebb jellegű kérdést Baranyi Annának.
– Tíz évig (1981-től) voltam a Városi Múzeum művészeti osztályán, ahol színvonalas képzőművészeti anyaggal kerültem kapcsolatba, és szép kiállításokat rendeztem. Szerencsém is volt, akkoriban nagy évfordulók zajlottak, például Oláh Sándoré és Balázs G. Árpádé. Munkásságuk kutatása sokat jelentett számomra. Mielőtt elmentem, még egy nagy tárlatot rendeztünk, Glid Nándor retrospektíváját, akivel csodálatos volt együttműködni. Nagy szeretettel gondolok azokra az évekre, amiket a szabadkai Városi Múzeumban töltöttem. Emlékei és jelentősége cseppet sem halványodtak el. Ha kimaradtak volna, nem tartanék ott, ahol most vagyok.
A Zenetörténeti Múzeumban milyen tevékenységbe kezdett?
Egy évet a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgoztam, és utána 1992-től tudományos munkatársként a Zenetörténeti Múzeumban, amelynek 2002-ben lettem vezetője. Többféle kiállítást rendeztem: képzőművészetit, zeneit, de sokat foglalkoztam éremművészettel is. Az utóbbi években a hangszerek felé fordultunk, amelyek felmérése, restauráltatása került napirendre. Haydn-kiállításunkon bemutattunk néhányat, egy 18. század második feléből származó kis orgonát is. Rossz állapotban került hozzánk, de sikerült úgy helyrehozni, hogy játszani is lehet rajta.
Nemrég nagy Erkel-kiállítást nyitottak meg. Ehhez Szerbiából is vittek át műtárgyakat?
Október elsején, a zene világnapján nyitottuk meg, és 2011. augusztus 28-ig látogatható. Újvidékről és Belgrádból is kölcsönöztünk alkotásokat. A 19. században történelmi témájú operák is születtek, és valamelyikük kapcsolódik a szerb történelemhez. Ilyen például Erkel Brankovics György operája, amely Đurađ Brankovićról szól, és Obernyik Károly színpadi műve alapján készült, aki Brankovics halálának 400. évfordulójára írta. Az Obernyik-mű nagy sikert aratott, mindenfelé játszották, többek között Belgrádban is. Brankovics György nemcsak Obernyikot ihlette meg, Jakov Ignatović történelmi regényt írt róla. Számunkra fontos volt, hogy ezt is kiállítsuk, és az újvidéki Matica Srpska könyvtárában találtunk rá. Ugyancsak Újvidéken, a Színháztörténeti Múzeumban bukkantunk egy plakátra, amely az Obernyik által létrejött operát hirdeti. Belgrádból egy Karađorđét ábrázoló Paja Jovanović-festményt kértünk Mátray: Cserni György (Crni Đorđe), című zenés színpadi művéhez.
Mi látható még az Erkel-kiállításon?
Megközelítőleg ezer alkotás, többnyire autográfok, első kiadású kották, partitúrák, súgópéldányok, cenzúrázott példányok, portrék azokról a személyekről, akik valami folytán fontosak voltak Erkel munkásságában, például az operaénekeseké, akik játszottak Erkel-operákban, továbbá történelmi festmények, hangszerek stb. A kiállítás négy témakört foglal magában: opera és nemzet, opera és világ (amelyben Erkelt karnagyként is bemutatjuk), opera és történelem (történelmi operák), opera és nép (Erkel Sarolta és a Névtelen hősök operái, továbbá színművek).
Mit tudhatunk az Erkel-portrékról?
Főleg eseményhez kapcsolódóan készültek róla, például amikor megírta első operáját, a Bátori Máriát, vagy a Hunyadi Lászlót és a Bánk Bán bemutatói után. Életében egyetlen olajfestményt készült róla 1855-ben, amelyet egy híres műpártoló, Pejacsevich János gróf rendelt meg, majd elajándékozta a Nemzeti Zenedének és végül a Nemzeti Múzeumba került.
Belgrádban is tartott előadást. Mivel lehet Erkel munkásságát közelebb vinni a belgrádi közönséghez?
Október 18-án volt a belgrádi előadásom, amely a Brankovics Györgyhöz készült díszlet- és jelmeztervekről szólt. Ezeket ugyanis Stevan Todorović belgrádi festőművész korhű vázlatai alapján készítették, mivel Molnár György rendezőnek az volt az elképzelése, hogy az autentikusság kedvéért Belgrádból kérjék a díszlet- és jelmezterveket. Nagy felfedezés volt számomra, amikor a színlapon rábukkantam Stevan Todorović nevére. Elkezdtem nyomozni, és a Magyar Állami Operában találtam néhány vázlatot, finom akvarelleket, amelyek tovább gazdagították a kiállítást.
