Amikor néhány nappal ezelőtt hallottam Julija Bal újvidéki zongoraművésznő sikereiről, nevéről ítélve azt gondoltam, hogy magyar. Felhívtam telefonon és megkérdeztem tőle. Nem vagyok magyar, válaszolta kedvesen. Nem is ezért hívtam, mondtam kissé zavartan, hanem azért, mert hallottam, hogy hamarosan fellép a New York-i Carnegie Hallban.
– Igen, április 27-én.
Megbeszéltük, hogy találkozunk munkahelyén, a Josip Slavenski Zeneiskolában. Közli velem, hogy a Klasszikus gitárfesztivál keretében, az M stúdióban lesz egy koncertje, amelyre szeretettel meghív.
– A gitárosok között én leszek az egyetlen zongorista.
Mielőtt beszélgetnék vele, meghallgatom koncertjét és honlapján (www.julijabal.com) elolvasok néhány róla szóló cikket. Megtudom, hogy tavaly részt vett a szicíliai Raguzában az IBLA Gran prix 2008 elnevezésű nemzetközi versenyen, ahol Schubert, Albéniz és Villa Lobos szerzeményeinek zongoraátiratival bűvölte el a nagyszámú közönséget és a zsűrit. A világ minden tájáról több mint 250 zeneművész nevezett be erre a versenyre. Négy fődíjat osztottak ki. A négy között volt Julija Bal is, Munoz Moreno Leticia spanyol hegedűművésszel, Lim Hee Young dél-koreai származású amerikai csellóssal és Gasparyan Gayane oroszországi zongoraművésszel együtt. A pénzjutalom és az oklevél mellett ők négyen érdemelték ki, hogy az idén több olaszországi és amerikai koncertet tartsanak. Ezek között a koncertek között lesz a Carnegie Hall-i fellépés is.
Az M stúdióban is Villa Lobos gitárművész szerzeményeinek saját átköltését adta elő nagy sikerrel.
A zeneiskolában ketten osztanak egy kis tantermet. Bent két zongora, egy íróasztal és egy szekrény. A falon néhány berámázott oklevél, plakát.
n Hány éves korában ült először zongorához? – teszem fel a szokványos kérdést.
– Nyolc éves koromban kaptam egy pianínót, amely számomra nagyon kedves a mai napig. Szüleim vették, mert látták, hogy a játék hangszereken ügyesen tudok zenélni. Édesapám rock együttesben játszott egy ideig, gitáros volt, majd a klasszikus zenében lelte örömét. Minden nap gyakorolt, és én minden nap csodálattal hallgattam őt. Én voltam az egyetlen közönsége, ugyanis klasszikus gitárosként soha sem lépett fel. Miután megvették nekem a hangszert, beírattak a zeneiskolába…
Az Isidor Bajić zeneiskolába. Első tanára Biljana Dabić volt, majd a zenekdémián a különös tehetségek csoportjában Kemal Gagić és Jokut Mihailović foglalkoztak vele, jelenleg pedig, huszonkilenc évesen, magiszteri munkáját készíti, szintén az akadémián Biljana Gorunović tanár felügyelete alatt.
Magáról elmondja még, hogy nemcsak előadóművész, hanem zeneszerző is. Saját szerzeményei mellett gitárra, hegedűre és más hangszerekre írt művek átköltsével is foglalkozik.
n Valahol azt olvastam önről, hogy legnagyobb vágya volt fellépni a Carnegie Hallban. Ez a vágy hamarosan teljesül. Vannak újabbak?
– Nem mondhatnám, hogy ez volt életem vágya, de amikor gyakorlásaim közben nem voltam magammal megelégedve úgy segítettem magamon, hogy elképzeltem a Carnegie Hallt. Mi lenne, ha most éppen ott ülnék, a világ egyik legismertebb koncerttermében, és rosszul játszanék? Ez mindig segített rajtam. Vágyak? Talán az, hogy zeneszerzőként is és előadóként is elismert legyek a világban. Ez a koncertsorozat, amely elé nézek, azt hiszem, hogy ezt lehetővé is teszi. Persze sokat kell gyakorolnom, sokat kell dolgoznom.
n Milyen a zongoraművész egy napja?
– Hát, nem mondható egyhangúnak. Attól függ, hogy milyen munkát, megbízatást vállalok mindennapi munkám, a tanítás mellett, a napom is változik. Mivel több órát gyakorolok naponta, és mivel pihenten tudok legeredményesebben dolgozni, néha már hajnalban, fél ötkor is felkelek gyakorolni. Máskor a délutáni pihenő után ülök a zongora mellé, és késő éjjelig játszom. Szerencsére megértő szomszédjaim vannak, de van egy villanyzongorám is, amelyhez fülhallgató kapcsolható, így a túl kései és a túl korai órákban kímélni tudom őket.
n Sikerének elsősorban szülei, de a szomszédok is biztosan örültek, de hogyan fogadta sikerét a szakma?
– A szakmabeliek is örültek. Persze volt, aki csodálkozott azon, hogy éppen velem történt meg, hogy ilyen tiszteletben részesülhetek. Biztosan vannak irigyeim is, de hát ilyenkor ez a normális.
Igen, ilyenkor ez a normális.
Mielőtt elköszönnék tőle, arra kér, hogy juttassam el neki a Magyar Szót, ha megjelenik a vele készült írásom, én pedig arra, hogy amerikai koncertsorozata után ismét találkozzunk.
– Kíváncsi vagyok élményeire. Kíváncsi vagyok, hogy elképzelt fellépései a Carnegie Hallban olyanok voltak-e, mint a valós?
