A nagy tömegeknek játszott és rajongva szeretett zene is szólhat valamiről, ami fontos az embernek, a társadalomnak, a világnak. Évtizedek távlatából tekintve alighanem ez a legmegfontolandóbb üzenete a Beatles zenekarnak. A napokban „rábukkantam” a tévében, és újra megnéztem az Egy nehéz nap éjszakája című angol zenés filmet, amelyet a gombafejű fiúkról forgattak 1964-ben. Ők négyen – George Harrison, John Lennon, Paul McCartney és Ringo Starr – ki tudtak valamit vetíteni az emberi lélekből, a pszichénkből, azt, hogy utáljuk a bezártságot, az álságos, megalkuvó életet, utáljuk az irányított világszemléletet, ezzel szemben szeretjük a testünket, szeretjük a szabadságot, és szeretünk saját véleményt alkotni. Talán ezért nem fog a Beatlesen az idő, mert örök emberi problémákat tudtak felvetni, és azt könnyedén, fülbemászóan sikerült kifejezniük.
Semmi újat nem mondok azzal, hogy azóta nagyot fordult az idő kereke. Mostanság az úgynevezett könnyűzenei világban csak sorjáznak a sztárok, üstökös módjára feltűnnek, és rövid idő leforgása alatt (legtöbbjük) eltűnnek. Klipekkel ostromolnak bennünket az erre a célra létrehozott tévécsatornákon, melyek éjjel-nappal ontják a zenét célközönségüknek, a fiataloknak. Nem lehet a felvonultatottak között beatlesi értelemben vett csillagot felfedezni, egyfelől mert hihetetlenül nagy a kínálat, másfelől pedig úgy tűnik, a mennyiségi túltengés eleve együtt jár a színvonal elmaradásával. De ez nem minden. Láttak már olyat, hogy félrecsapott baseballsapkában, kifejezéstelen tekintettel rapel a fickó, az aktuális sztár? Aztán megkérdezik valamiről, és menten kiderül, hogy olyan üres, mint a fecskefészek télen. Nem vagány, mint egykoron a Beatles-fiúk, hanem buta, vagy legalábbis butuska, illetve annak látszik. S ez az, ami mindennél rosszabb: sok esetben nem is annyira üresfejű az illető, hanem a menedzsere utasítására teszi a hülyét, válaszolgat baromi egyszerűséggel. Hogy miért? Mert ez a menő!
Nincs mese, mostanság ilyenek a játékszabályok. Így lehet valaki sztár, mert a széles rétegek erre vevők. A széles réteg pedig ez esetben az a fiatal, aki mindenáron meg akar felelni a kor hívó szavának, és nemzedéktársai elvárásának. Ízlésüket a tévé nemcsak nagyban befolyásolja, hanem sok esetben irányítja is. Ha a banális a menő, akkor banálisak leszünk!
Annak pedig, aki szeretne igényes/ebb lenni, nincs könnyű dolga. Mindenesetre különbséget kell tennie a semmi és a valami között. Ez pedig csöppet sem könnyű feladat a kamasznak, az érlelődő nemzedéknek, hiszen régóta azzal eteti őket (többek között) a média egy része, hogy a nagy semmi a valami.
