Újvidéken szerdán nyitották meg a 3. Nemzetközi Prózafesztivált, melynek keretében péntekig kilenc rangos külföldi és szerbiai írót látnak vendégül. Ekkor vette át Konrád György magyarországi író, esszé- és tanulmányíró a párját ritkító rendezvény Milovan Vidaković-díját, és ennek során nyílt alkalma az újságíróknak az idő szorításában néhány röpke kérdés erejéig közvetlenül elbeszélgetni vele.
Ez a díj is bizonyítéka annak, hogy népszerű Szerbiában, csakúgy mint sok más országban. Úgy tűnik, nagyobb a népszerűsége külföldön, mint odahaza.
– A saját hazájában az ember sohasem próféta. De azért elég sok barátom van ahhoz, hogy ne panaszkodjam. Azok pedig akik ilyen, vagy olyan okból nem kedvelnek, azok már lassacskán beletörődtek abba, hogy vagyok. Ez is egyik előnye a korosodásnak, ami némi rezignációt vált ki a környezetből: ah, ez még mindig van! És az emberi élet örök törvényével, hogy nem tart örökké, ezek az emberek is beérik azzal, hogy előbb-utóbb vége lesz. Nekem nagyon tetszik egy óriásplakát a Balaton felé vezető országúton, úgy szól, hogy: az élet gyorsan elrepül, ne előzd meg.
Mennyire jártas a szerb irodalomban?
– Utoljára Tišmát olvastam, korábban Krležát, Andrićot, azután Danilo Kištől mindent, ami magyar nyelven megjelent. Persze nemcsak úgy ismeri az ember a kollégákat, hogy olvassa őket, hanem úgy is, hogy beszélget velük. Számos szerb, jugoszláv íróval volt kapcsolatom az évek során, és jó érzéseket tudtunk cserélni egymással. Amikor néha állásfoglalásra került sor, akkor gyakran voltunk ezekkel a kollégákkal ugyanazon a véleményen.
Műveiben az eddigi szociális, politikai érzékenység helyett inkább mély emberi problémák: élet, halál kérdését fedezhetjük fel. Ezek most jobban foglalkoztatják?
– Az ember bizonyos korban már át akarja tekinteni az életét, mint egy kertet. Már ismeri minden sarkát, minden fáját, bokrát, és feltesszük magunknak a kérdést, hogy mire emlékszem legelőször? Mit látok, meddig nyúlnak az emlékeim? Honnantól vannak valamilyen történetté alakulva ezek az emlékképek? Mindannyiunk agyában van egy elbeszélő író, aki ezekből a történetekből egy történetet épít. Ezt csak utólag vesszük észre, hogy valaki dolgozott bennünk. Erre jó az öregedés. Hogy elolvassuk a múltunkat.
– Gyakran kérdeztek már arról, hogy mi az értelmiség feladata. Erre mindig ugyanazt válaszolom: az, amit önmagának ad. Nem én adom. Ki-ki adja magának.
Hogyan magyarázná meg egy írástudatlannak azt, hogy mivel foglalkozik?
– Régen egy francia kocsmában ebédeltem, amikor bejött egy rokonszenves, cserzett arcú révkalauz. Családi dolgokról beszélgettünk, neki ugyanis vietnámi felesége volt, én meg elmondtam, hogy író vagyok. Megkérdezte, megtudnám-e írni házasságának a történetét. Azt mondtam, hogy talán igen, törném rajta a fejem, de meg tudnám írni. De, ha azt mondanák, hogy révkalauzként vezessek be egy hajót a kikötőbe, akkor nagyon megijednék. Erre azt válaszolta, ha neki szétrepedne a feje, ha házassága történetét meg kellene írnia. Amiből következik, hogy minden csak mesterség.
Negyven évvel ezelőtt jelent meg A látogató című műve. Négy évtized perspektívájából hogyan látja, mi történt ez idő alatt Magyarországon, és a térségben?
– Erre a kérdésre csak egy regénnyel válaszolhatok. Annyit azért mondhatnék, hogy A látogatót nemrégiben beolvastam a rádióban, és gratuláltam neki, hogy nem öregedett meg.
