Nem mindig ártalmas tévéfüggőnek lenni. Például azért, mert eljuthatunk olyan helyekre, ahova különben nem. Például itt van a holnap záruló Pulai Filmfesztivál, mely önhibánkon kívül jó néhány éve kiesett látószögünkből. A HRT 2-nek köszönhetően a napokban azzal szembesültem, hogy már 56. alkalommal rendezték meg, és az arénát leszámítva nemigen hasonlít már egykori önmagára.
Igaz, engem még a boldog békeidőkben sem ért olyan megtiszteltetés, hogy jelen lehessek a fesztiválon, de ugyancsak a televíziónak köszönhetően meglehetősen elevenen él emlékeimben ennek a filmes rendezvénynek a visszhangja. Csupán emlékeim alapján állíthatom tehát, hogy megváltozott, és korszerűsödött. De nemcsak a fesztivál, hanem a tévé tálalási módja is. Szinte hihetlennek tűnik, de igaz, hogy az említett tévécsatorna pontosan 11 perces összefoglalóba sűrítve számolt be a napi eseményekről. Nem tudni, miről maradhattunk le, de a tömör fogalmazás, a változatos, dinamikus illusztrálás azt eredményezte, hogy a tizenegy perc talán minden másodpercében megtudtunk valami újat, és a rövidre szabott krónika nyomán úgy éreztük: semmiről sem maradtunk le. A másik meglepetés számomra a megnyitó ünnepség volt. Talán árulkodó jel, ha először is percekben beszélek, ugyanis a fényűző festa is (feltehetőleg szintén szándékosan) rövid volt. (Talán) Épp ezért egyáltalán nem volt unalmas és szokványos. Sem politikusok semmitmondó szónoklatai, sem védnökök felvonultatása, sem ásítozó közönség.
Sorozatfüggőnek lenni viszont igen sajátos állapot. Az ember a megszokott adásidőben eldob a kezéből kanalat, vasalót, talán még a gyereket is, és leül a készülék elé. Akár 38 fokos hőségben is. Arra a húsz-harminc-ötven percre megszűnik számára a valóság, és a szereplőkkel él, sír, nevet, lélegzik, s csak akkor eszmél fel, amikor a lejelentő dal megszólal. Már csak a következő 24 órát kell valahogy túlélni. Közben pedig mindent tud, elolvas a szereplőkről. Nemcsak a színészek igazi nevét, becenevét, párjuk nevét, gyerekeik számát és nemét, azt, hogy civilben ki kivel van barátságban, szerelemben, haragban.
A függő sajátosan nézi sorozatát: vannak kedvencei, vannak, akiket kifejezetten utál, s vannak olyanok is, akiket hol szeret, hol nem szeret. Az alkotók akarata szerint. Mert ha azok úgy akarják, hogy éppen a rossz fiút kedvelje, a „függő” habozás nélkül így tesz. Néha kissé haragszik a forgatókönyvíróra, mert az nem olyan irányba tereli a cselekményt, amerre ő szeretné, máskor örömmel csettint a nem várt fordulatok láttán.
Ebből a sajátos állapotból nehéz kilépni, mint bármelyik más függőségi betegségből. Sőt, a függőség egyre „fokozódik”, mert egyik sorozat után jön a másik, mígnem azon kapja magát a szóban forgó, hogy más sem érdekli, mint a tévé, elmaradtak a leghűbb barátok is, és magára maradt. No, azért nem egészen, „csak” a tévékészülékkel.
