A szombat volt a hardcore nap a Desiré fesztiválon. Az előadások 12 órakor kezdődtek, az utolsó produkciónak pedig éjfél körül lett vége. Számomra ez volt a legrázósabb nap, de nem az előadások mennyisége, hanem az átéltek miatt. Úgy kezdődött ugyanis, hogy engem megerőszakoltak.
A horvát Bacači Sjenki társulat Ex-pozíciójában mi nézők, akik húszpercenként cserélődtünk, kaptunk egy színészt. Vagyis inkább a színész kapott egy nézőt, akit bevezetett egy szobába (a Képzőművészeti Találkozó egyik termébe), bekötötte a szemét és egy történet részévé tette. Nem láthattam, ki köti be a szemem, és nem is mondták el, hogy mi lesz az én történetem. Amikor a színészem rángatta a székem, kiabált, kivitt az utcára, bedobott egy autóba, tett néhány kört és közben beszélt és morgott, akkor már kezdett kikristályosodni, mi is történik velem. Azután talán egy pincébe vitt, és itt már biztosan tudtam, hogy megerőszakolt lányt játszom. Amikor véget ért a közös produkciónk, az egyik teremben találkozhattam a többi nézővel és a társulat igazgatónőjével, itt megnyugodhattam, elbeszélgethettünk, meghallgattuk mások történetét, ugyanis hét szoba volt, mindegyikben más történet.
Az este pedig a véré volt a főszerep. Legalábbis ez volt a közös a bolgár Ivo Dimcsev táncművész és a szlovén Via Negativa társulat produkciója között. Az előbbi az arcát vágta fel borotvapengével, csorgott a vér, az utóbbiak pedig egymás kezét késsel, vagyis az egyik színész késsel játszott a másik ujjai között, a másik pedig fogpiszkálókkal. Ők hangsúlyozták is, hogy provokálni akarnak, feszegetni a határokat, megnézni, mi az, amit a nézők még elviselnek. Hatni akarnak, akár úgy is, hogy megbotránkozik a közönség.
Vasárnap Pintér Béla és Társulata hozott különös, háborús hangulatot a Gyévuskával a színpadra. Volt gyilkosság, síró feleségek, zsidózás, benyomuló oroszok...Végig énekeltek, régi slágerek dallama járta be a teret. A látvány és a hangok különös játéka volt. A fesztivált a Via Negativa csapata zárta az Out című produkcióval. Bebizonyították, hogy a közönség bizony túl sokat akar, merthogy a nézők akkor sem hagyják el a színháztermet, amikor a színpadon szinte semmi se történik, akkor sem, amikor a színész Kifelé!-t kiabál. Csak ül a néző és tapsol. És jó időbe telik, mire felkel a székéről. Várja, hogy történik valami, de nem. Lehet, bosszankodik is, amiért nem, mindaddig amíg rá nem jön, hogy mégis történt valami.
