A zEtna könyvkiadó és az azonos címet viselő internetes irodalmi folyóirat idei fesztiváljának a legemlékezetesebb beszélgetését Sinkovits Péter költő, író folytatta Bogdán József atyával, a papköltő legújabb, Még utoljára (Életrajzi versek) című, a Forum Könyvkiadó gondozásában az idén megjelent verseskötetének a bemutatóján. Bogdán József sorrendben 15. verseskötetét a római katolikus egyházat Pancsován, Torontálvásárhelyen és Ópáván szolgálva kezdte el írni. Elmondása szerint már ekkor érezte, hogy valami nincs rendben az egészségével, és hogy folyamatosan gyengül. Ráadásul ekkor hunyt el a nővére is, akit nagyon szeretett.
– Azt vettem észre, hogy szembejön velem a halál, és hogy jó elgondolkodni egy kicsit a betegségről, a végzetről – mesélte, és hozzáfűzte: annak ellenére, hogy úgy érzi, még nincs a halál előszobájában, akkoriban úgy vélte, ezt a címet kell adnia a verseskötetének.
– A kezdetekben én sem örültem ennek a címnek – jegyezte meg Bogdán atya.
– Papköltőként mindenhol szeretettel fogadnak, azonban amikor az ember egyedül marad, és ha tükörbe néz, akkor látja az elmúlást, látja a mulandóságát. És ahogyan Gárdonyi Géza gyönyörűen leírta: „minden fakul, minden romlik, márványvár is összeomlik, bíborleplek ronggyá málnak, dicsőségek füstbe szállnak", és a nagy magyar író utalva a Bibliára, így folytatja: „csak ez az egy könyv nem tér porba" – hallottuk Bogdán Józseftől, majd pedig folytatta:
– Én az egész életemben a Bibliát tartottam a kezemben, ennek éreztem súlyát és igazát, hiszen negyven éve pap vagyok. És ez egy beismerő vallomás is, hogy sem a költészetet, sem az egyházi hivatást nem lehet színészkedéssel, szerepjátszással megoldani, végigcsinálni. Sokszor zsákutcákba tévedtem, és már csak a felénél éreztem azt, jöttem rá arra, hogy nem jó úton haladok, de tovább folytattam az utat – emelte ki, majd hozzáfűzte, elhatározta, megír egy könyvet, amiben elmondja magáról az igazat.
Bogdán József néhány héttel ezelőtt könyvének Egyházaskéren megrendezett bemutatóján beszélt először arról, hogy Zentán született, a zEtna fesztiválján pedig úgyszintén megemlítette ezt, ahogyan azt is elmondta, hogy a szülővárosában nem játszhat szerepet úgy, ahogyan azt eddig tette.
Ma Nagykikindán, az idősek otthonában él, és annak ellenére tart szentmiséket az otthon kis kápolnájában, hogy vasárnaponként mindössze két hívő látogatja ezeket. Itt viszont megtanulta, hogy két embernek is ugyanolyan szeretettel kell beszélnie.
– És ez egy nagy iskola számomra, hogy most Nagykikindán, az idősek otthonában vagyok, 80 éves emberekkel egy fedél alatt, akik között vannak tolókocsis, de a halálukat váró elfekvő emberek is, akikkel naponta találkozom, és rá kellett döbbenjek arra, hogy ők is az én testvéreim, ők is Isten ékszerei – jegyezte meg, ahogyan azt is elmondta, hogy legújabb kötetében megtalálható a roma származásával való szembesülése és ennek beismerése is, aminek a letagadása egy teljesen téves út volt számára. Ugyanis, amíg ő titkolta ezt, mindenki más tisztában volt a származásával, és a kötetben olvasható prózában le is írja, hogy soha nem ment napozni, mivel kreol bőrű.
– Tehát tudták rólam, hogy cigány vagyok, én viszont be akartam bizonyítani, hogy magyar vagyok, mint azok, akikre irigykedtem, mert szőke volt a hajuk. Amikor társalogtam velük, és néztem a hajukat és a kék szemüket, elhatároztam, hogy nem megyek napozni, és akkor majd én is kifehérülök. És akkor azt mondják, hogy én is közéjük tartozok – mesélte, azt viszont hozzáfűzte, hogy ezzel egy olyan kultúrát dobott el magától – amit azért később bepótolt – mint a cigány nyelv, amit az unokahúgaitól tanult meg, és így most az interneten keresztül roma nyelven tud velük beszélgetni. Emellett az öreg cigányoktól is sok mindent megtanult a roma kultúrát illetőleg, úgyhogy most kettős kultúra él benne, amelyek közül az egyiket váltig letagadott.
Sinkovits Péter és Bogdán József (Fotó: Gergely Árpád)
– Pedig téves dolog letagadni a nemzetünket – jegyezte meg a papköltő, aki Zentán az egykori Toldi – jelenleg Szervó Mihály – utcában lakott szüleivel, akik közül édesanyja a roma nyelv mellett magyarul is gyönyörűen beszélt, édesapja pedig kereskedőként tollat árulva a magyarul, szerbül, németül és roma nyelven is tudott. Ő egészen édesanyja korai haláláig élt szüleivel, utána viszont nevelőszülőkhöz került és így lett belőle Bogdán, mert különben az eredeti vezetékneve Petrovics lett volna.
A szerző az irodalmi esten Sinkovits kérdésére válaszolva elmesélte azt is, hogy gyermekkorában magyar iskolába járt, a gimnáziumot viszont horvát nyelven fejezte be. Állandóan bújta a könyveket, és a Magyar Szóban megjelent összes verset elolvasta. Elmondta, nevelőszüleinek, bár nem voltak értelmiségiek, könyvtáruk volt és helyesen beszélték a magyar nyelvet.
Kifejtette, mivel állandóan szorongásban élt, egyfajta menekülő út volt számára az elhatározás, hogy majd költő lesz belőle, mert az olyan szép dolog.
– Ekkor kezdtem el költeményeket írni, és még mindig őrzöm azt a kis füzetet, amiben az első verseimet írtam...
