Ha jobbról is, meg balról is, elölről vagy hátulról más-más zene szűrődik ki a hordozható zenekütyükből egy zárt térben, mint amilyen például az autóbusz, valóságos össztűz alatt érzem magam. Van, hogy csak két tűz között vagyok, mint a napokban, amikor elölről szerb turbofolk, hátulról rapp terjengett felém. A sajátosan eltorzult hangkavalkád csak fokozta ennek a furcsa „vegyületnek” a rettenetét, amitől azok szenvednek kizárólag, akik semmit sem dugnak a fülükbe. Akik viszont zenével elzárják magukat a külvilágtól, szemlátomást jól elvannak. Más világban érzik magukat, mint a kütyü nélküli utasok, kissé tompák, érzéketlenek, érdektelenek. Mintha valóban csak fizikailag lennének jelen, a szellemük máshol járna, így teljesen „üresen” hordozgatják a testük tovább, talán ők sem tudják hová.
És még azt mondják, a tévé ártalmas, eltunyít, és ellustít! Óvjuk magunkat tőle! Mi van az utóbbi egy-két évtized számtalan műszaki találmányával, melyek zöme elfér a zsebben, mégis teljes egészében lefoglalja gazdáját. Ha körbejárnánk a témát, lehet kiderülne, a tévénél sokkal ártalmasabb kellékekkel – közkedvelt nevükön kütyükkel – vesszük magunkat körbe, ám ezek olyan gyorsan váltják egymást, hogy hatásukkal végképp senki sem érkezik foglalkozni.
Akár a televíziózás védőbeszédjének is ígérkezhet mindez alapján a mai tévéjegyzet, ám nem annak szántam. Sokkal inkább annak az intelemnek, hogy ha a jóból megárt a sok, akkor rosszból még inkább. Ha zenét akarunk hallgatni, tegyük meg minőségi berendezésen, a nap valamely szakában, úgy, hogy abban lehetőleg legyen szépség, fantázia, öröm. Egyébként nem sokat ér. Egy időszerű példával élve, mit érnek azok a kézilabda-mérkőzések, melyeket év közben nézhetünk meg a tévén, szemben a most látható igazán izgalmas Eb-mérkőzésekkel.
Magyarán: nem a mennyiségben, hanem a minőségben van a csoda elrejtve. Hallgathatunk éjjel-nappal zenét, akkor sem leszünk élményekben gazdagabbak, a tévéhez visszakanyarodva pedig, bámulhatjuk éjjel-nappal, nem biztos, hogy látunk is benne valamit. Választani, válogatni kell. Erre intenek a szakemberek, és arra különösen, hogy a felnövekvő nemzedékek szokásait idejekorán helyes irányba kell terelnünk. Ne a televízióra bízzuk nevelésüket, és magunk is járjunk elő követendő példával! Mert ez esetben is érvényes, hogy a gyermektársadalom a felnőttek társadalmától ellesett mintákat követi. Mondok egy példát, kérdéssel megfejelve. Ha én, a felnőtt szármát eszem tévéhíradó közben, bent a szobában, vajon mi jogon rontok a kölyöknek, ha vacsorájával beegyensúlyozik a tévé elé?! Talán nem is túl régen még szent dolognak számított a közös családi étkezés. Ahogy tapasztalom, manapság olykor még a vasárnapi ebéd sem szent, azt is szétzilálhatja bármi, akár egy tévéműsor is. S ez az, ami túlzás, amit némi odafigyeléssel elkerülhetünk.
