Gergye Krisztán rendező, koreográfus, négynapos műhelymunkát tartott Szabadkán, a Kosztolányi Dezső Színházban. Foglalkozásához Nádas Péter Szirénének című újkori szatírjátékát és saját mozgásnyelvét használta fel. A végeredmény a tizenegy részvevő bemutatója volt. Az előadott mozgásjátéknak fontos részét képezte az interakció, és a fellépők között jól érződő összhang azt bizonyította, hogy négy nap sok mindenre elég.
Így is csupán ízelítőt kaptak Gergye Krisztián munkamódszeréből, amely a műhelymunka részvevőinek elmondása szerint pont olyan, ahogyan azt előrejelezte:„első nap nem érzünk semmit, másnap fájni fog, harmadnap már hiányzik”. Gergye Krisztián a bemutató után részletesebben kitért a mozgásformájának bemutatására.
Milyen módon boncolták a Nádas Péter művet a műhelymunkán?
– Elsősorban a mozgás szempontjából közelítettük meg, a testen és a fizikumon keresztül próbáltuk megfogni a szöveget. Az érdekelt bennünket, hogy milyenek a mű befogadási lehetőségei, súlyos gondolatai hogyan stimulálják az agyat, és hogyan ereszthetőek át a testen. Szerintem jelenünk nagyon fontos művéről van szó, ezért is választottam. Koreográfusként lényeges volt a számomra, hogy milyen interakció jön létre két test között, vagyis egy-egy szó, mondat hogyan stimulálhat. Ez azért is érdekes, mert mindenki elsősorban a saját testével foglalkozik, és csak utána a többiekével. Mondhatnám azt is, hogy a színpadon egy olyan minitársadalmat alakítottunk ki, amelynek személyei egymás között is főleg testen keresztül kommunikálnak.
Hogyan zajlott a munka menete?
– Napi hat órát dolgoztunk. Úgy gondolom, ennyivel érdemes terhelni az agyat. A részvevők nagyon lelkesek és szorgalmasak voltak. A minél őszintébb kifejezésmód érdekében nem igazán engedtem, hogy a munka előtt ismerkedjenek a szöveggel, de rendkívül fogékonyak voltak, és gyorsan megtanulták a mozdulatokat. Egyesek színházi berkekből jöttek, míg mások táncolnak. Izgalmassá tette az előadásunkat az is, hogy némelyik fellépő szerb ajkú, így különösnek hangzott, amikor magyarul olvastak fel. A mozgásforma, amivel dolgoztunk, még a táncosok számára sem ismert, de nem is a teljes elsajátításon volt a hangsúly. A cél inkább az volt, hogy felfedezzék a testüket, és ez a fajta formanyelv, amit megtanítottam nekik, remek lehetőséget adott az önvizsgálatra. Remélhetőleg ez a tapasztalat hozzásegíti őket ahhoz, hogy fejlődjön az előadó-művészetük, és ugyanúgy tudják használni a színpadon, mint a hétköznapi életben.
Mekkora teret engedett az improvizációnak?
– Elég nagyot, habár úgymond leraktuk az alapszabályokat. Ezen belül viszont a szereplők alakították az interakciós játékot, rajtuk állt, hogyan utánozzák a másikat. Megtanítottam velük egy mozgásnyelvet, de nyilván nekik is van sajátos mozgáskultúrájuk, gesztusaik, amit hozzáadnak a produkcióhoz. Ők az egészből leszűrik a tapasztalatokat, nekem, mint rendező-koreográfusnak pedig a végeredmény az ajándék. Ez mindig így történik, még akkor is, ha – mint most – nem vertük nagydobra, és intimebb környezetben tartottuk meg a bemutatót.
A produkcióban érződött összhang annak az eredménye, hogy a műhelymunka oldott hangulatban zajlott?
– Görcsösen nem is lehet tartani, hiszen itt egymás szemébe kell nézni, a másik energiáját kell figyelni, az aurájába kell lépni. Ha ez egyik fél unatkozik, a másik még jobban fog. Egyébként sem szeretem a rohammunkát, megadom a teret és a tiszteletet a fejlődésnek. Ezt a műhelymunkát valójában a Desiré fesztivál alatt szerettük volna megtartani, de jobb is, hogy most került rá sor, hiszen így mindenki maximálisan tudott összpontosítani a munkára.
