A 41. Magyar Filmszemle versenyen kívüli kategóriájában láthatta a magyar közönség Mészáros Márta Utolsó jelentés Annáról című alkotását. A több idősíkban zajló cselekmény a hetvenes–kilencvenes évek Magyarországát idézi, de minden egyes szállal az 1956-os eseményekhez kötődik. A film főhőse, a fiatal irodalmár azt a feladatot kapja, hogy rábírja a hazatérésre az évtizedek óta emigrációban élő Kéthly Annát. E találkozásnak a történetéről, a magyarországi események feltárásáról, kalandról és szerelemről szól ez a film.
(filmunio.hu)
Mészáros Márta egy évvel ezelőtt a 40. Magyar Filmszemle játékfilmes zsűrijének az elnöke volt, akkor azért bírálta a fiatal rendezőket, hogy nem mernek mai témához nyúlni. Ezúttal Ön se a legaktuálisabb témát választotta. Miért?
– Tulajdonképpen nem is választottam én témát, hanem eszembe jutott egy történet, olvastam Bibó Istvántól Kéthly Annáról vagy 15 évvel ezelőtt, s ez ragadott meg. Az, hogy szerették volna az emigrációból hazacsalni a kimenekült politikust, aki mindig azt mondta és írta, hogy addig, amíg a szovjet hadsereg itt állomásozik, és amíg Kádár János nem vallotta meg, hogy gyilkolt '56 után, nem fog hazajönni. És így is tett, ami nekem nagyon imponált, de az is megragadott, hogy volt egy nő, aki csodálatos egyéniség volt, akit folyton honvágy gyötört, magányos volt az emigrációban, és mindenek ellenére volt ereje nemet mondani, nem jött haza, mert azt nem tartotta volna tisztességesnek. Nem akarta elfogadni a Kádárt és rendszerét.
És a szerelmi történetet csak e köré kerítette a filmben?
– Nem tudhatjuk pontosan, hogy mi volt, de ez a figura és a szerelem is létezett, viszont a férfi nős volt, Anna pedig sohasem ment férjhez, de nagyon hosszú ideig együtt voltak barátok, munkatársak, szerelmesek, ez biztos.
A hetvenes évek Magyarországát sikerült úgy bemutatnia, ahogy eltervezte?
– Egy részét. Hogy ez egy olyan ország volt, ahol lehetett kapni kenyeret, levest, kolbászt és sört, de ahol az embereknek nagyon sok kompromisszumot kellett kötniük. Ez bizony egy szürke ország volt, ahol az útlevelet csak háromévenként kaptuk, majd azután le kellett adni, ha pedig voltak rokonaink, akik kint éltek, akkor nem kaphattunk útlevelet, és a házaspárok sem utazhattak együtt külföldre. Amikor az egyik fiam kint maradt, akkor mi csak Jugoszláviában tudtunk vele találkozni, oda mentem át a testvéreivel, hogy láthassam. Ő nem jöhetett Magyarországra, és mi sem oda, ahol ő volt.
Ebben a légkörben mégis hogyan tudtak akkor alkotni?
– Mondhatom, hogy erkölcsileg nagyon megnyomorított ország volt az akkori. Amire mi manapság egyáltalán nem szeretünk visszaemlékezni. Már feledésbe merült az is, hogy hányféle papírt kellett kitöltenünk nekünk, filmeseknek, amikor fesztiválra mentünk, s utána kötelező volt jelentést írni, hogy kint mi történt velünk. Ha olyan újságíróknak nyilatkoztunk, mint például a Le Figaro vagy a Corierre della Sera – amelyek persze jobboldali beállítottságúak voltak – bizony itthon jócskán megdorgáltak minket, felháborodtak, hogy engedély nélkül hogyan mertünk ilyesmire vetemedni.
Viszont éppen ezekben a hetvenes években halmozta filmjeivel a sikereket.
– Szép emlékeim fűződnek ehhez a korszakhoz, ez vitathatatlan. A magyar film furcsa módon nagyon színes volt a hetvenes években, sok remek rendező volt, és nagyon sok jó filmet csináltunk. Ezt Aczélnak is köszönhettük bizonyos fokig, mert megérezte, hogy valahol a szelepet ki kell engedni, és meg kell mutatni a világnak, hogy ez egy demokratikus ország, ami ugyan nem volt igaz, mert egyáltalán nem volt az. Mégis nagyon sok tehetséges ember dolgozott akkor együtt Magyarországon, nekem is sikerült filmet csinálnom, szerencsém volt, hogy jó időben jó helyen megjelentek a filmjeim.
Akkor volt könnyebb filmet készíteni vagy ma?
– Más volt a helyzet, annyiban könnyebb volt akkor, hogy nem léteztek producerek, jobban mondva csak egyetlen producer volt: az állam. Írtunk egy történetet, azt cenzúrázták, s ha olyannak találták, hogy mehetett, akkor elkészítettük. Arról, hogy egy vidéki párttitkár nem jó ember, lehetett filmet csinálni, de az oroszokat nem érinthettük, Kádárról egyáltalán nem szólhattunk, és az '56-os forradalmat csakis ellenforradalomként lehetett emlegetni. Erkölcsileg nagyon nagy árat fizettünk mindezért, de mindenki megpróbálta a maga módján elmondani a saját lázadó történetét. Jancsó elkészítette a Szegénylegényeket, Bacsó a Tanút, Fábri a Húsz órát, mindenki megpróbálta kinyilvánítani a véleményét. Nem kaptunk sok pénzt abban az időben, fizetésből éltünk, ami elég kevés volt, de gyakran lehetett filmet csinálni, és gyorsan el is készült egy-egy alkotás. Volt egyfajta biztonság, egy ilyen szürke egyenlősdi korszak volt az. Ma viszont nagyon nehéz megtalálni azt a producert, akihez bizalommal fordulhatunk. Nem panaszkodom, mert az én koromban már ez nem téma, legfeljebb kevés pénz akad, de azért mindig megtalálom a módját, hogy filmet csináljak.
