A március 15-én Nyerges- t etőn didergők között a román újságíró megkérdezte magyar kollégájától, hogy lehetnek képesek ennyien ilyen ítéletidőben ekkora távolságra eljönni? A kérdezett nevetve válaszolt: nektek köszönhetően. Ilyen propaganda és hírverés után, mint amilyen Romániában a magyar államelnök fogadását el akarta fújni, legalább ennyi embernek kellett eljönnie.
A sok mellébeszélés, ami Sólyom László államfő ünnepi megemlékezését megelőzte, megteremtette azt a helyzetet, hogy ezrek csakazértis összesereglettek. Súlyosabbá váltak az államfő kimondott gondolatai: Szokták mondani, hogy a magyarok vereségeiket ünneplik meg. Nem így van: itt is arra emlékezünk, hogy vannak helyzetek, amikor nem lehet tovább visszavonulni. Amikor neki kell vetni a hátat egy sziklának, egy fenyőnek, s szembe kell fordulni az ellenséggel..., mondta többek között az államfő. A helyzet szinte kínálta a párhuzamvonást az aktuálpolitikai történések és a történelmi események között, mert mint ismeretes, a segesvári csata után Nyerges-tető védelmét 200 székely honvéd biztosította, több ízben visszaverték a sokezer kozákot. Végül egy román pásztor a védők hátába vezette az oroszokat.
Érdekes, hogy Szerbiában hasonló kusza előzetes helyzet alakult ki, mint Romániában, mégis a reakció egészen másmilyenre sikeredett. Ott mintha megerősödve, itt mintha sértődötten kerültünk volna ki az irigylésre nem méltó helyzetből.
Szóval a tévének hála, bőséggel részünk lehetett a március 15-ei eseményekből. Láttuk, hogyan lehet kívül-belül akadályokat gördíteni az ünneplés útjába, és a nemzeti ünnepet ünnepivé, avagy groteszkké tenni.
A Duna TV közvetítéseinek hála azért láttunk a szó igaz értelmében vett ünnepet is. Nemcsak Nyerges-tetőn, hanem Sepsiszentgyörgyön is. Hasonló ünnepi pillanatokat ragadott meg a kamera Vajdaságban, a Felvidéken, vagy Szlovéniában, Ausztráliában is. Nem úgy Kárpátalján, ahol újfent dübörög a sovinizmus. Nem úgy Magyarországon, ahol szintén dübörög valami. Minek nevezni azt, ha kitiltják az embereket a Kossuth téri nemzeti ünnepségről, ha a politikus három kordon mögül mer a tömeg elé állni, ha az ország miniszterelnöke nemhogy a nép előtt nem mer mutatkozni, hanem még az ünnepi műsorra is szigorú biztonsági intézkedések mentén érkezik, ahol végül is különleges gonddal válogatott közönség várja? Minek nevezzük azt az ünnepet, ahol még rikkantani sem szabad, azt, ahol – talán – csak tapsolni szabad?
Vegyük úgy, hogy ünnep van mögöttünk? Igen. Főleg akkor, ha eszünkbe jut az a budapesti szakállas, kalapos úr, aki barátjával az egykori szerbiai Otpor, vagy Ellenállás sziporkázó szellemességét idézte meg a következő feliratú, magasba emelt papírral: „Demszky, vedd úgy, hogy megdobtalak!” Az irónia, a békés-szellemes ellenállás bizony eredményre vezetett már itt-ott. Mi ezt jól tudjuk.
