„Nem ismerek senkit közülünk, aki olyannyira szemben állt volna a vajdasági magyar kultúra intézményes szerkezetével, mint Sziveri János. Nem volt hajlandó bizonyos kompromisszumra, adott esetben akár az önrombolás árán sem. Halálának értelmetlensége mögött is egy gyötrelmekkel teli életpálya betetőződését, élete értelmetlen töredékességének szomorú lezárását kell látnunk...” – fogalmazta meg Losonc Alpár egy helyen gondolatait Sziveri János költőről, aminek időszerűségét az adja, hogy Sziveri ma, március 25-én lenne 55 éves.
A muzslyai születésű költő pályája kezdetén szerkesztője volt a Képes Újság irodalmi rovatának, majd az Új Symposion folyóiratot szerkesztette, később került a Szabadkai Népszínházhoz dramaturgnak. Korán, 1990-ben bekövetkezett halála után három évvel szülőfalujában megalakult a szellemiségét őrző Sziveri János Művészeti Színpad. Emlékének ápolására barátai a magyar irodalom legjobb teljesítményei támogatására Sziveri János-díjat alapítottak.
Hagyatéka ma is elevenen foglalkoztatja az irodalomtörténészeket, ám mindezt áthatja Sziveri költészetbe vetett maradéktalan hite. „Erről a hitről nem mondott le még akkor sem, amikor azt kellett látnia, hogy a költő hangja gyenge: mert nem volt hajlandó lemondani erről a hitről. Ilyenkor csak a mi méltatlanságunkról beszélt, arról a tehetetlenségünkről, hogy felnőjünk a költészethez. Időszerűtlen volt az a csodálatos színészi játék, amelyet költői estjein produkált, azok a mesteri hangvariációk, az üdítő humor, amely természetes velejárója volt egyéniségének. De időszerűtlen volt a szonettel való megszállott foglalkozás is, miközben egzisztenciális gondok gyötörték” – írja róla ugyancsak Losonc Alpár. (N.)
