Idén Magyarországon közel huszonötezerrel kevesebben jelentkeztek főiskolára, illetve egyetemre, mint a múlt évben. Már a középiskolások zöme sem szándékozik tovább tanulni és ennek feltehetően a méregdrága tandíj az oka. Hasonló gondokról számolnak be más országokban is. Az amerikai felsőoktatást figyelemmel követők például azt állítják, hogy a drágulás olyan ütemű, hogy az egyetem lassan elérhetetlenné válik a középosztálybeli családok gyerekei számára.
A felsőoktatási költségek 1982. és 2007. között 439 százalékkal emelkedtek, miközben a családok átlagjövedelme 147 százalékkal. A legolcsóbb amerikai főiskolákon átlagosan évi 3200 dollárba kerül egy diák képzése, míg a magánjellegű, kutatóműhelyként is működő rangos intézményeknél a költségek meghaladhatják a 33 ezer dollárt is. Ehhez viszonyítva Szerbiában mérsékeltebbek a tandíjak, csakúgy mint a keresetek. Érdekesmód az adatok azt bizonyítják, hogy nem csökken a hallgatók száma, pedig nem kis kiadásba kerül a családoknak akár egy gyermek taníttatása is. Meg aztán folyamatosan jelentkezik a fiataloknál a motivációhiány, az aggály: minek tanuljak, ha úgy sem kapok munkát, vagy mit érek el vele, ha az utcaseprő keresete is nagyobb lesz az enyémnél?!
Ennek ellenére a tehetséges fiatalok az utóbbi öt évben megközelítőleg azonos szinten jelentkeznek a szerbiai felsőoktatási intézményekbe. Az Újvidéki Egyetem 14 karán a folyó tanévben összesen 7664 elsős kezdte meg tanulmányait, előtte 7786, a 2006/07-es tanévben 7919, a 2005/06-os tanévben 7508, azt megelőzően pedig 7382 fiatal. Az összes évfolyamon tanuló hallgatók száma nemhogy csökkenne, hanem növekszik. A folyó tanévre nem sikerült adathoz jutnunk, de a 2007/08-as tanévben 43 259, előtte 41 886, 38 829, 38 169 hallgatót jegyeztek az Újvidéki Egyetemen. Ez alapján arra következtethetünk, hogy érdeklődés van a továbbtanulás iránt, és arra is, hogy a súlyos anyagi kiadások ellenére statisztikailag a családok be tudják vállalni a fiatalok továbbtanulását. A hallgatók létszámnövekedésének adatait vizsgálva kiderül, hogy egyaránt növekedett a költségvetés terhére tanulók és a tandíjkötelesek száma is. Ugyanebben az időszakban, tehát 2008-tól 2004-ig visszamenőleg a költségvetés terhére tanulók száma: 28 400, 28 197, 27 400, 25 959, a tandíjköteleseké pedig: 14 859, 13 689, 11 429, 12 210. Vagyis, a hallgatók mintegy hatvan százaléka még mindig állami költségen tanulhat, és talán ez az oka annak, hogy többen bevállalják a felsőoktatási tanulmányokat, mint sok más országban.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szerbiai fiatalok elégedettek lennének. Sokallják a kötelező, „apró” kiadásokat, mint a vizsgabejelentés, szemeszterhitelesítés, vagy a tankönyvek árát. Hiányolják továbbá a bolognai szellem életre keltését, ami magában foglalja a nagyobbfokú, zökkenőmentes mobilitást is, de ugyanúgy nagy gond és hiányosság a külföldön megszerzett oklevelek elismerése is. Ez utóbbi nemcsak hosszadalmas és bonyolult, hanem ráadásul drága is, pedig a 2005-ös felsőoktatási törvénybe beépült a Lisszaboni Nyilatkozat, mely magában foglalja az aláíró országokban kiadott diplomák és kísérődokumentumok kölcsönös elismerését. Helena Hiršenberger, az Újvidéki Egyetem oktatási, tudományos és médiaügyi irodájának szakmunkatársa szerint az érvényben levő előírásokat elfogadásuk után egy évvel, 2006-ban kezdték alkalmazni. Mint mondja, való igaz, hogy a külföldi oklevelek elismerése nálunk három hónaptól egy évig tart, míg az európai praxis néhány napos ügyintézést jelent. Való igaz az is, hogy nálunk nemcsak hosszadalmasabb a folyamat, hanem drágább is. Az EU országaiban 50–100 euró, addig nálunk 24 000–110 000 dinárig (külföldi doktorátus esetén) terjed, vagyis csaknem 250 eurónál kezdődnek az árak.
Hiršenberger szerint az oklevelek egyenértékesítését az esetek 20 százalékában a tanulmányok folytatása miatt kérik, a többieknek azonban a munkahelyük miatt van szükségük megfelelő okmányra. A fennakadást főleg az okozza, hogy Szerbiában még mindig nincs meg a megfelelő nemzeti szakmai besorolás/kvalifikáció, így nemhogy a külföldi, gyakran az itt kiadott diplomákat, végzettségeket sem tudják megfelelően kezelni. Az egyetemek, karok és a szakminisztériumok között nincs meg az együttműködés, mondja a szakember. Az országban 15 egyetem van, mind a maga feje szerint cselekszik, így megtörténik, hogy amit nem ismernek el az egyik egyetemen, azt elismerik a másikon. A Nemzeti Felsőoktatási Tanács ugyan készített egy végzettségeket felölelő listát, de ebbe csak a már akkreditált stúdiumokat építette be. Akinek a diplomája ebbe a „képbe” nem illik, ott valamiféle közbülső megoldást keresnek. Ahhoz tehát, hogy zökkenőmentesen elismerjék a felsőoktatási diplomákat mindenképp harmonizálni kell országos szinten az elismerés folyamatát, de a lehetséges végzettségek, kvalifikációk listáját is egységesíteni kell.
A felsőoktatási törvényt csaknem négy évvel ezelőtt fogadták el, de a gyakorlatban megmutatkozó számos hiányosságán még nemigen sikerült változtatni. Ezek közül csupán egy, a külföldön szerzett oklevelek szerbiai elismerésének kérdése. Még mindig ott tartunk tehát, hogy legegyszerűbb itthon tanulni, a bolognai szellemű felsőoktatási rendszer pedig a jövő zenéje. A fenti adatok, vagyis a hallgatók kedvező aránya a hazai egyetemeken viszont azt bizonyítja, hogy a fiatalok is zömmel ehhez tartják magukat.
