Az idei, 41. Magyar Filmszemlén hatodszor nyerte el a dokumentumfilmes fődíjat Almási Tamás filmrendező, s alig egy hónapra rá Kossuth-díjjal jutalmazták munkásságát. Amikor a rá jellemző szerénységgel átvette az elismerést, első gondolata, amelyet megosztott velünk, az volt, hogy a magyarországi dokumentumfilmes szakma kapott elismerést a Kossuth-díjjal, nem ő. Mindig életszerű és húsba vágó témákkal igyekezett foglalkozni, de bevallása szerint teljesen változó, hogy ő maga keresi a témát vagy az találja meg őt. Ha vannak a társadalomban feszítő kérdések, amelyek izgatják, akkor azokhoz keres történetet és azt formálja filmmé, de gyakori, hogy belebotlik a sztorikba, és azokat próbálja az őt izgató kérdések irányába elvinni, de nem változtat az eredeti történeten. Talán ilyen volt az általa elmesélt Puskás-mese is, amelynek a Puskás Hungary címet adta, s amiről nyomban a díjkiosztó gála után, a filmszemlén beszélgettünk vele:
– Életem nagy csodája volt, hogy Puskás Ferenc történetét vászonra vihettem. Amikor elvállaltam, boldog voltam, hogy egy ilyen fantasztikus ember életét csinálhatom meg filmen. De másnap egyből kiütött rajtam a lámpaláz, mert mindenkinek volt egyfajta elvárása irányomban. Puskásról mindenki gondolt valamit, sokan látták, sok barátja volt, sokan ismerték és szerették a humorát, a tehetségét pedig a világon mindenki elismerte. Egy ilyen emberről filmet csinálni, úgy, hogy még a nézők is elégedettek legyenek, nem könnyű feladat. Rájöttem, hogy a legjobban azt és akkor teszem, ha ezzel nem törődöm, és próbálok egy sajátos és általam elképzelt Puskás-képet összerakni. Azért kellett a Puskást mozaikszerűen összerakosgatni, mert ő akkor már nem volt beszélőképes állapotban, amikor a film készült, ugyanis Alzheimer-kórban szenvedett. Nem kommunikált a világgal.
Akkor hogyan sikerült mindez?
– Archívumokból, mások felvételeiből, híradórészletekből, fotókból, levelekből, a barátok visszaemlékezéseiből, a világsztárok riportjaiból állítottunk össze egy Puskást, akit nagyon szerettünk, és a nézők is nagyon megszerették, erről tanúskodik, hogy egyre több visszajelzés érkezik hozzám. Ezek szerint nemcsak a zsűri és az Art Mozi Egyesület értékelte fődíjjal a dokumentumfilmet, hanem a legfontosabbak az emberek, a nézők, hiszen a Puskás Hungary 2009-ben az egyik legkeresettebb film volt. Ebben alapvetően Puskásnak van a legnagyobb szerepe.
A világhíres labdarúgó családja együttműködő volt Önnel?
– Igen, feltétlenül. Csak azt hozzá kell tenni, hogy Bözsike, a felesége mindig az Öcsi árnyékában volt. Öcsi kiválóan érezte magát nemcsak a kapu, hanem a kamerák előtt is, nagyszerűen beszélt, adott elő történeteket, a felesége meg hozzászokott a háttér szerephez, hogy ismeretlenül meghúzódik mögötte, kiszolgálja őt, a közönség számára soha nem lépett előre ebből a szerepkörből. Ezért nagyon nehéz volt rábírni, hogy megszólaljon, de szerencsére sikerült.
Mi volt a legnehezebb a filmforgatás során?
– Minden nagyon nehéz volt. Először is nekem volt egy fenntartásom, hogy lehet-e és szabad-e egy olyan emberről, akit mindenki ismer, filmet csinálni. A másik pedig, hogy őt mindenki imádta, tudjuk, hogy kitűnő futballista volt, de vajon létezhet-e, hogy valakit mindenki szeret. Úgy éreztem, hogy valami nem stimmel. Az interneten kezdtem utánajárni a dolgoknak, minden betűt elolvastam róla, minden élő rokont, barátot, akit el lehetett érni, megszólaltattam, elbeszélgettem velük. Megnéztem minden archívumot, ami csak fellelhető volt, és a legnagyobb meglepetésemre minél többet tudtam róla, annál szerethetőbb, hitelesebb és igazibb figura lett. Ezt a titkot felvinni a vászonra és átadni a nézőnek, nos ezt volt a legnehezebb megcsinálni.
Amikor a díjkosztó gálán átvette az Önnek járó elismerést, nagyon szép gondolatot és üzenetet fogalmazott meg és osztott meg velünk.
– Igen, Puskás Ferenc példája kell, hogy legyen különösen a fiatal nemzedéknek, de szerintem mindannyiunknak, minden magyarnak, talán európainak is. Hiszen ő svábként, akinek a szülei még nem beszéltek magyarul, s akinek már az unokái sem beszélnek magyarul, ami egy kimondott kelet-európai történet, nos, svábként lett a leghíresebb magyar. De megtanulta elfogadni más népek kultúráját, szokásait, viszont megtartotta mindig a magyarságát, és mindig büszke volt arra, hogy magyar. De ezt nem tűzte a mellére, egyszerűen csak büszke volt rá. Megtanulta más népek nyelvét, pedig egy nagyon egyszerű srác volt, s mégis hat-hét nyelven beszélt valamennyire. A másik üzenetem pedig az, hogy igenis lehet úgy sikert elérni, hogy az ember alulról jön. Még akkor is, ha néha elbukik, fel lehet emelkedni és újra lehet kezdeni mindent. Mert a világ legjobb futballcsapata valószínűleg ezerből egyszer veszített volna attól a gárdától, de ott, a berni döntőben mégis kikapott a németektől. Így Magyarország csak második lett, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag térdre rogyott az egész csapat és maga Puskás is. Ezután elhízott, iszogatott, minden megvolt ahhoz, hogy befejeződjön a nagyszerű karrier. Ehhez képest talpra tudott állni és a Real Madridban talán még magasabb csúcsokra jutott el, mint korábban. Később edzőként is ugyanezeken a csúcsokon lehetett őt látni, ezért mondom én, hogy legyen ő a példakép minden magyar ember számára. Remélem, a filmemből kicseng ez az üzenet.
