A világirodalomban példa nélküli, hogy valaki két hónappal 92. életévének betöltése előtt ragadjon tollat azzal a szándékkal, hogy ,,a tiszta igazat akarom leírni ott is, ahol nem volt mindig szép és jó, és azt is, ahol a nap fénye ragyogott rám”.
Ezt tette Müller Teréz, Aleksandar Tišma nemzetközi hírű író, akadémikus nagyanyja, Andrej Tišma sokoldalú, sikeres alkotó dédanyja.
A zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet közös gondozásában megjelent Igaz történet című önéletírását Müller Teréz 1972-ben, 95 esztendősen fejezte be. Nem fűtötték művészi ambíciók, egyfelől azért jegyezte le emlékeit, hogy ezzel elüsse az időt, másfelől pedig azért, hogy az utána következő nemzedékek megismerkedjenek őseik sorsának alakulásával.
Müller Teréz az igényes, alapos helytörténészekhez méltóan felelevenítette Horgos és környékének gyermekkori világát: ,,Abban az időben még Széksós, Röszke, Alsó- és Felsőközpont, Királyhalma Horgoshoz tartozott; sem temploma, sem temetkezési lehetősége nem volt, de piaca sem. Akkor még Királyhalma tanyavilág volt óriási erdőséggel, amit az én gyermekkoromban irtottak ki. Kárász-birtok volt az is, és parcellázták későbbi híres szőlőtelepnek. Az egész környéknek Horgos volt a központja, mert Szegedtől vagy Szabadkától még sok órás kocsiút választotta el. Így Horgos nagyon élénk volt, a templom akkor nélkülözhetetlen volt, ugyanúgy a piac is”.
E sajátos kordokumentum révén betekintést nyerhetünk egy felvilágosult, az emancipáció előnyeit élvező, az asszimiláció útjára lépett zsidó polgári család életébe. Vallásosságáról csak annyi tudható meg, hogy péntek este gyertyát gyújtottak, a család megszakította a kapcsolatot Müller Teréz nővérével, Malvinnal, mert kikeresztelkedett, s keresztényhez ment férjhez. Mindössze néhány évvel később, amikor úgy tűnt, hogy a memoáríró házassága zátonyra futott, szülei javasolták, hogy bontsa fel, s már azt sem bánták volna, ha keresztényhez megy férjhez.
Tanulságos, lebilincselő olvasmány ez az önéletírás, mert a szerzője, mint elfogulatlan krónikás, az események fölé emelkedik, s érzelmi hatást éppen azzal vált ki, hogy érzelemmentesen jegyzi le a vele és a legközelebbi hozzátartozóival történteket.
Talán ezzel magyarázható e könyv óriási sikere. A múlt év végén jelent meg magyarul, mindössze néhány hónappal később lefordították szerb nyelvre. Mindkét kiadvány az olvasók és a műbírálók körében egyaránt kedvező visszhangot keltett, s a nagyszámú elismerő méltatás után valószínűleg hamarosan kiadják Magyarországon, s lefordítják német nyelvre is.
Időrendi sorrendben ismertetve az eseményeket, Müller Teréz eljut a XX. századba, amelynek nem is egy, hanem több időszakában is a kisember biztonságát szavatoló törvényes rend megingott, ennek következtében honosodott meg az a magatartásforma, hogy az állam hol pénzbeváltási trükkökkel, hol vagyonelkobzással, hol piramisbankokkal tudatosan kifosztotta polgárait; másfelől pedig a védtelenek, a kiszolgáltatottak oltalmazására felesküdött őrnagy az első világháború után Horgoson a világ legtermészetesebb dolgának véli, hogy olyan ütést mérjen egy asszony arcára, hogy az
,,a díványra hanyatlottam, s olyant sikoltottam, hogy odahaza meghallották a gyermekeim.[...] Én hetekig véraláfutásos arccal jártam”.
Van-e értelme felvetni a kérdést, mennyire kötelezte tiszti esküje azt az őrmestert, aki 1942. január 23-án délután egy órakor két közlegénnyel együtt belépett Újvidéken Müller Teréz belvárosi lakásába, s szabályos, hatályos iratai, igazolványa ellenére az utcára kergette az akkor 65 éves asszonyt. ,,Mire kiértünk a Duna-partra, azonnal ötös sorba állítottak bennünket, s lassú léptekkel haladtunk a lék felé, amelyet a Duna jegén vágtak, s amelybe levetkőztetés után az embereket, gyermekeket élve bedobták. [...] Az oszlop lassan fogyott, és éntőlem lehetett még öt méter a tett színterétől, amikor odagördült egy autó, benne néhány civil egyénnel, és leállították a vérengzést. Mi, akik kívül dideregtünk, lehettünk öt-hatszázan, mi megszabadultunk”.
Müller Teréz túlélte a vészkorszakot, amelynek csapásait a magyar zsidóság biológiailag már nem heverhette ki. Önmaga és családja sorsát tárva elénk egyrészt az emlékirat ennek a közösségnek állít sajátos emlékművet, másrészt pedig maga a történelem.
