A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra érkezett a magyar fővárosba Dušan Šimko Svájcban élő szlovák író, akinek nemrég jelent meg magyarul új, Gubbio – Besúgók könyve című regénye a Napkút Kiadó gondozásában. Šimko 1945-ben született Kassán, majd a prágai tavasz leverése után, 1968-ban emigrált. Jelenleg a bázeli egyetem politikai földrajz szakos tanára, s mint beszélgetésünkből is kiderül, ezer szállal kötődik Szerbiához, de szülővárosának neves szülöttéhez, a kiváló magyar íróhoz, Márai Sándorhoz is.
Ön Kassán született a korabeli Csehszlovákiában, és szerb anyanyelve ellenére mégis szlovákul ír. Miért alakult ez így?
– Édesanyám szerb volt, így hát valóban a szerb az anyanyelvem, de soha nem éltem a régi Jugoszláviában, és nem is tanultam ott, nem jártam szerb iskolába. Nekünk már csak Sztálin halála, tehát 1953 után nyílt lehetőségünk arra, hogy odautazzunk. Korábban, amikor Tito láncos kutya volt – én pedig még kisgyermek – Kassán édesanyám figyelmeztetett arra is, hogy az utcán ne beszéljünk szerbül. Veszélyes lehetett volna.
A rendszeres rokonlátogatások is csak Sztálin halála után kezdődhettek meg?
– Igen, akkor már meglátogattuk a rokonokat Szerbiában, Boszniában és természetesen a tengermelléken is, mivel a horvátországi Crikvenicán is lakott egy nagynéném. Ma is igen kiterjedt rokonságom él Szerbiában, ezért nekem íróként és tudósként is nagyon fontos ez az ország. Tavaly például szerveztem Bázelben egy nemzetközi konferenciát, amelynek anyaga májusban jelenik meg, és amelyiken nagyon elismert nyugati és keleti történészek vettek részt, sőt meghívtuk Szerbia két nagykövetét is. Nem azért, mert annyira kedvelném a diplomáciát, hanem elsősorban azért, mert ők elismert történészek is egyben: Milan Protić úr a berni nagykövetség vezetője, Dušan Bataković professzor pedig Párizsban képviseli az országot.
Az édesapja kassai szlovák, az édesanyja délvidéki szerb. Hogyan találkozhattak, hogyan ismerkedtek ők meg abban az időben?
– Ma már nem túl népszerű dolog erről beszélni, de sebész édesapám a második világháborúban a jugoszláv partizánoknál szolgált orvosként, Tito egységeiben. Szülővárosomat, Kassát abban az időben visszacsatolták Magyarországhoz, őt pedig besorozták a honvédségbe. 1940-ben végzett a svájci egyetemen, tehát csak röviddel korábban szerzett oklevelet. Már 1941-ben dezertált a honvédségtől, mert nem tudott azonosulni az egyre erőteljesebben jelentkező fasiszta tendenciákkal. Ő hitt a modern, demokratikus Európában, és Hitler ilyen szempontból nem jelentett számára alternatívát, ahogy egyetlen normális embernek sem jelenthetett. Megismerkedett édesanyámmal, aki sziváci származású volt, de Zomborban és Újvidéken is élt.
Így került a partizánokhoz?
– Igen, több száz betege volt ezekben az években. A partizánok nagyon megbecsülték, mert – akárcsak a csetnikeknek is – kevés igazi, egyetemet végzett orvosuk volt, talán csak néhány ápoló segítette őket. Egy diplomás sebész valódi különlegességnek számított a soraikban. Később mindig arról mesélt nekem édesapám, hogy mennyire rendesek voltak vele, milyen szépen befogadták. És tisztelte is az akkor megismert embereket – szerbeket, magyarokat, horvátokat – a szorgalmuk miatt. Az ideológiával ekkor még nem sokat törődött, sohasem volt elhivatott kommunista. Később, amikor hazatért, mégis hinni kezdett a szocializmusban.
Kötődik Szerbiához?
– Szerbia és az egykori Jugoszlávia az elmondottak miatt is fontos nekem, ezért is foglalkoztat mind íróként, mind tudósként. Én ezt az egykori Osztrák–Magyar Monarchiával hozom összefüggésbe, a közép-európaisággal, amiről pedig földrajztudósként nagyon jól tudom, hogy egyáltalán nem is létezik. Legfeljebb idegenforgalmi szempontból, amikor a turisták Bécsben sétálgatnak...
Azt állítja, hogy a földrajzi értelemben vett Közép-Európa nem létezik?
– Elsősorban földrajzi nincs, de ma nyilvánvalóan nem létezik irodalmi értelemben sem. Valaki egyszer azt mondta, hogy akkor semmisítették meg Közép-Európa kultúráját, amikor megsemmisítették a régió zsidó értelmiségét. Például Joseph Roth osztrák regényíró kiválóan reprezentálta ezt a közép-európaiságot annak ellenére is, hogy nosztalgikus volt a monarchia destrukciója miatt. Később, amikor megjelent Konrád, Kiš és Kundera, ők behelyezték magukat egyfajta közép-európai intelligencia szerepkörébe, de ha megnézzük ezen társadalmak politikai egzisztenciájának szintjét – Magyarország, Szlovákia, Szerbia –, akkor a legfontosabb jelzések mind az elidegenedésre utalnak. Azt hiszem, ezeknek a népeknek még az Osztrák–Magyar Monarchiában is sokkal szorosabb és közelebbi kapcsolataik voltak, mint manapság. Az antagonizmusok, amelyeket a politikailag nagyon is primitív politikusok Szlovákiában és Magyarországon, de Szerbiában is előtérbe tolnak, mind arra játszanak, hogy valamiféle gyűlöletet szítsanak, hogy egy olyan, teljesen idióta hangulatot alakítsanak ki, amiből senkinek sincs haszna. Ehhez pedig mindig találnak tömeget, amelyiknek ez tetszik, főleg a nehezebb időszakokban.
A gazdasági helyzet mennyire befolyásolja mindezt?
– Szlovákia gazdasági szempontból többé-kevésbé jól áll. Vannak persze ott is különbségek: Kelet-Szlovákiában sokkal nehezebb a helyzet, mint a nyugati országrészekben. De Pozsony és környéke, ha jól tudom, az európai régiók rangsorában a hatodik helyen áll, mert ide érkeznek a beruházások. Az én szakterületem a politikai földrajz, de nem szeretnék most belesodródni ebbe, csak a származásom miatt beszélek minderről.
Annak ellenére, hogy 1968 óta Svájcban él, és a publicisztikai írásait német nyelven publikálja a vezető lapokban, mégis következetesen kitart amellett, hogy szépirodalmi műveit szlovákul írja…
– Amikor az első könyvemet írtam, elhatároztam, hogy szlovák nyelven fogok írni, akárcsak Danilo Kiš, aki Franciaországban élve is szerbül írt. Nabokov kiváló ellenpéldája ennek, ő hat jó regényt megírt oroszul, majd később úgy döntött, hogy angolul folytatja, és a Lolitát már így írta meg. Kiš azonban megmaradt a saját nyelvénél, akárcsak Gombrovich vagy Mrožek, a kiváló lengyel drámaíró, akit személyesen is nagyon jól ismertem. Ma már egyre többen vannak – elsősorban a fiatalok, akik az egykor volt emigránsok gyermekei, valamint azok között is, akik messziről érkeztek Európába, mint a pakisztániak Nagy-Britanniában –, akik már angolul írnak.
Ön igen erősen kötődik Márai Sándorhoz. Honnan ered ez?
– Számomra Márai Sándor három dolog miatt is fontos. Először mindent, amit csak lehetett, német és francia fordításban olvastam el tőle. Gyengén érték és beszélek magyarul, de távolról sem olyan szinten, hogy eredetiben tudnám olvasni a műveit. Megismerkedtem Márai feleségének, Lolának a húgával – mellesleg erről is írok az új könyvemben –, Isten nyugosztalja, ami számomra egy nagyon fontos élmény volt. A helyzet paradigmája, hogy ő is volt hírlapíró, én is, majd az idegenben is a saját nyelvén alkotott, mint ahogy én is. Ugyanabból az utcából származunk, de természetesen nem ismerhettem őt személyesen. Amikor azonban sok év múltán végre hazautazhattam, elcsodálkoztam azon, hogy – az idősebbek és néhány értelmiségi kivételével – még a nevét sem ismerték. Műveit egyáltalán nem fordították le szlovák nyelvre. Azt hiszem, az első voltam, aki egyáltalán írt róla. Később, amikor a londoni kiadóm 1989 után hazatelepült Prágába, felkerestem őt, és kérte, hogy ajánljak egy jó írót, akinek a műveit érdemes lenne kiadni. Akkor javasoltam neki Márait, ő pedig elég kacifántos úton, de Németországból szerezte be az akkor megjelent új Márai-kötetet, és annyira megtetszett neki, hogy az összes kiadói jogot megvásárolta. Ne nevezzük ezt büszkeségnek, de nagyon jóleső érzéssel tölt el, hogy magam is hozzájárultam ahhoz, hogy ennek a nagyszerű írónak a műveit a cseh közönség is megismerhesse. Megjelentek volna ezek a könyvek előbb-utóbb nélkülem is, de örülök annak, hogy egy szerény kis közöm nekem is volt hozzá.
Ez történt Csehországban. És Szlovákia?
– Szlovák nyelven, a legnagyobb örömömre, a Kalligram adja ki sorozatban Márai műveit.
