Negyed százada még senkit nem zavart, ha a tévében hétfőn adásszünet volt, sőt a monoszkópot is elnéztük bármeddig. Bámultuk a szemcsés, leginkább fekete-fehér képet, és mindegy volt, hogy természetfilmet, híradót vagy focit sugároztak. Akkoriban az is természetes volt, hogy a legfiatalabbak iránt is mély tisztelettel szólnak a tévé műsorvezetői, most viszont, „a digitális kor küszöbén” teljes a káosz. A tévécsatorna-rengetegben alig lehet eligazodni, néha csodának tudható be, ha ebben a dzsungelszerű kínálatban normálisan szólnak az emberhez.
Persze nem ennyire egyszerű a dolog, mert furcsa helyzetekbe kerülhetünk a megszólítás miatt. Könnyű volt a XVI. században Franciaországban! Mindenki tegeződött mindenkivel, Magyarországon ugyanakkor a magázás dívott. A XIX. században kezdett bonyolódni a dolog, amikor a magázáshoz társult az önözés, miközben egyre szélesebb körben terjedt a tegezés is. Azóta van gond: te, ön vagy maga, vagyis mikor melyiket kell használni.
Nagyon-nagyon kínos, ha valakit simán letegezünk, és ezzel egy életre megsértjük, vagy éppen magázásunkkal lepjük meg, és hozzuk kényelmetlen helyzetbe. Könnyű csapdába esni, mert nincsenek egyértelmű szabályok. A Légy jó mindhalálig világában, szegény Nyilas Misi esetében mégiscsak voltak, ha rendkívül embertelenek is. Misi magázza idősebb diáktársait, és azok is magázzák őt.
Osztálytársai közül csak a szegény sorsúakkal tegeződik, a jómódúakat magázza. Ugyancsak magázza őt az idős pedellus és a tanárok egy része. Az iskola szabályzatában ugyanis az szerepelt, hogy ötödik gimnáziumig, azaz 14 éves korig tegezni kell a diákot. Nos, ma ilyen egyértelmű szabályzatok nincsenek sem az iskolában, sem másutt. A médiában sem. Az idősebb televíziós nemzedék ugyan természetszerűen ragaszkodik a magázáshoz, a fiatalabbaknál azonban a tegezés divatos. A kereskedelmi tévékben különösen. A talk show-kban a fiatal műsorvezetők minden gondolkodás nélkül tegezik a szüleik korosztályához tartozó vendégeket is, csakúgy, mint egyes vetélkedőkben. Tapasztalatom szerint a nézők egy része számára ez rendkívül zavaró, hiszen a műsorvezetőnek a megfelelő megszólítással tiszteletet kellene mutatnia a vendége, sőt a néző iránt is, más részük pedig közvetlenebbnek tartja, ha angol módra, egyenrangúan tegeződik mindenki: a műsorvezető a vendéggel és fordítva. Bizonyos helyzetekben vagy közegben merev embernek tűnhet az, aki kitartóan magáz, az azonnali tegezés viszont visszataszító bizalmaskodást is eredményezhet.
A megoldás talán a kellő felkészítésben rejlik. Mert ha már van felsőfokú médiaszak Vajdaságban is, akkor elvárhatjuk, hogy a kapcsolatépítésre, a párbeszéd-vezetésre kellő figyelmet fordítsanak. A jó kommunikációhoz persze sok minden tartozik a megszólításon túl: a nyelvhelyességtől, a beszédkészségtől, a megjelenéstől, a tartástól kezdődően egészen addig a felismerésig, hogy mindez szakmai alapkövetelmény, és enélkül nem lehet. Nem elegendő mikrofont nyomni valakinek a kezébe ahhoz, hogy jó újságíró vagy műsorvezető legyen, nem elegendő csinosnak lenni ahhoz, hogy tévészemélyiséggé válhassunk, erre a munkára születni is kell, de elsősorban sokoldalúan fel kell rá készülni. Negyed százada bizony ezt a tévéházak még tudták. Nem hinném, hogy most nem tudják. De akkor…?
