Hivatalosan befejeződött ugyan a színházi idény, ám a Kárpát-medence magyar nyelvű társulatai számára immár több mint két évtizede mintha Kisvárdán kerülne pont a mondat, azaz az idény végére. A vajdasági színházak: az újvidéki, a két szabadkai, és a Tanyaszínház ezúttal is szépszámú előadással mutatkoztak meg a Magyar Színházak XXIII. Fesztiválján 18 társulat negyven előadása között, és nem tértek haza jutalom nélkül. Ezúttal sem. Banka Lívia, az Újvidéki Színház színművésze különös megtiszteltetésben részesült, a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma kiemelkedő művészi munkájáért életműdíjban részesítette. Kisvárda és a horvátországi, umagi Arany Oroszlán fesztivál között – ahol a társulat július 1-én, pénteken mutatkozott be a Szentivánéji álom című, nagy sikerű előadásával –, temerini otthonában gratulálhattunk a művésznőnek.
– Érzésem szerint ez a díj Kisvárda díja is, hiszen sok-sok éve rendszeres visszajáró vagyok. Idén ketten kaptuk meg, az erdélyi, szatmárnémeti Czintos Józseffel. Meglepetés volt, mert nem számítottam rá. Utána Nagypál Gábor kollégám úgy gratulált, hogy ez talán csak nem azt jelenti, hogy abbahagyom. Nem, persze nem – válaszoltam –, inkább mindent kezdünk elölről. Tehát most is azt mondom: a díj csak újabb szárnyakat ad.
Mi minden van ebben a díjban?
– A megtiszteltetést az eddigi teljesítményem méltányolásának érzem. Kisvárdán különben korábban is díjaztak, két ízben figyeltek fel rám: a Fizikusokban, és a Bernarda Alba házában nyújtott teljesítményemért. Egyúttal szép megkoronázása ez ennek az évadnak, de talán nem is csak ennek, hanem az elmúlt időszaknak. Mert, az utóbbi években igazán úgy érzem, a sors kegyeltje vagyok, szebbnél szebb szerepeket kapok, kezdve a Macskajátéktól a Pogánytáncon keresztül a Sirály, a Bernarda Alba háza, a Népirtás előadásig, tehát olyan női szerepekkel bíztak meg, amiket minden színésznő nagyon szívesen eljátszana, és ez nekem megadatott. Szerintem a díj mindennek a lecsengése.
Érdekes, hogy erre Kisvárdán figyeltek fel?
– Nem vagyok az a típus, akit könnyen díjaznak. Itthon még díjat nem kaptam.
Talán a szakma, a közönség elismerése kárpótol.
– Egy kolléga azt találta mondani, mellesleg igen találóan: a díj mindig igazságtalan, akkor is, ha te kapod. Más szóval: persze, örülünk a díjnak, de alapvetően nem azért dolgozunk.
Változik-e a színész, a szakma, az elvárások vagy csak a színművész formálódik, gazdagodik tapasztalatokban az évadok sorjázásával?
– Én mindent ki akarok próbálni, mindenben játszani akarok, és szívvel-lélekkel csak ezt akarom csinálni. Lehet, hogy egy idő után az ember kicsit megnyugszik, habár magamon azt érzem, hogy továbbra is szeretem az új dolgokat kipróbálni, szeretem magam megmérettetni mindenféle műfajban, mindenféle helyzetben. Az Újvidéki Színház ilyen tekintetben egy nagyon jó közeg arra, hogy az ember ne laposodjon el. Tehát nyitott ez a színház, és nagyon bátran felvállalja az új dolgokat, kezdve a táncos, zenés daraboktól. Néha olyan vizekre is beevezünk, ami talán már egy kicsit túlmegy a mi szakmánk keretein. Pl. a Szentivánéji álom, ez a zenés-táncos előadás kedvéért ki harminc-, ki ötvenévesen kezdett el szteppelni és tangózni. De úgy éreztük, hogy mi ezt meg akarjuk csinálni, és ha esetleg nem is tudtuk tökélyre vinni a táncot, akkor azt szépen megtoldottuk színjátszó tudományunkkal. A kettő ötvözve végül is egy nagyon sajátságos produkciót eredményez. Nem akartunk mi egy elsőosztályú táncprodukciót, hanem egy sajátos előadást, a MI előadásunkat. Úgy érzem, hogy a MI színjátszásunk nagyon sajátságos. Őszinte, egyszerű és emberi. Tehát nincsenek benne patetikus felhangok, vagy modorosság, hanem tényleg nagyon emberi kíván lenni. Egyszerű emberi eszközökkel építkezünk.
A változásokat tehát az ember vagy elfogadja, vagy nem. Szerintem jobb sodródni az árral, és kicsit kiúszni az egyik, a másik partra, valamit összecsipegetni, felszedni, amit aztán továbbviszünk magunkkal. Így gazdagodunk.
Mit jelent az Újvidéki Színháznak Kisvárda? Ott évente találkozhat a Kárpát-medencei magyar nyelvű színházi szakma, tehát észlelhető-e mennyire különböznek egymástól, és miben hasonlítanak egymáshoz a határon túli társulatok?
– Az lenne az ideális, ha ott lehetnénk elejétől a végéig, és megnézhetnénk egymás produkcióit. De ez nem így van. Szerencsés körülmények között maradhatunk csak néhány napig Kisvárdán. Ez azért nem jelenti azt, hogy nem ismerjük egymást. Talán azt válaszolnám, hogy jó, ha különbözünk, jó, ha sokfélék vagyunk.
A kisvárdai közönség még mindig őszintén érdeklődik?
– Igen. Idén a Tanyaszínház előadását különös elragadtatással fogadták, meg aztán díjazták is.
Mintha itthon is azt tapasztalnánk, hogy a közönség egyre inkább visszatér a színházhoz, különösen ha a kilencvenes évek apátiájára gondolunk.
– Én is így látom. Nagy öröm látni a sok fiatalt a közönség soraiban, és ugyanúgy nagy öröm telt ház előtt játszani az előadásokat, nem egyszer, hanem háromszor, meg ötször is. Már csak ezért is megéri.
Kisvárdai találós
„Mi az? Se keze, se lába, s határon túl jött a világra?” Nos, már kitalálhatta a kedves olvasó – ez volt a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválja, amely a huszadik évfolyam után nevet váltott, s elhagyta nevéből a határon túli jelzőt.
Biztos helyen
A hétfői Magyar Szó előkelő helyen, a címoldal felső felében, a nap legfontosabb híreként közölte Banka Lívia kisvárdai életműdíjának hírét. Látta a lapot?
– Hogyne, természetesen. Őszintén szólva meglepett ez az előkelő hely. Olyannyira – válaszolta mosolyogva –, hogy szép emlékeim közé, biztos helyre, máris eltettem az újságot.
