Bori Imre tíz évvel ezelőtt keltezett, a Hídban közzétett méltatását már csak azért is rendkívüli volt újrahallani, mert a Magyar Tanszék egy másik neves tanára időközben eltávozott az élők sorából. A Heinermann Péter élvezetes tolmácsolásában elhangzott köszöntőből kihallatszott nemcsak a tanár és pályatárs életrajza vagy munkásságának főbb vonulatai, hanem a kettejük közötti emberi kapcsolat is. Bori Imre ebben a személyes hangú írásában többek között megállapítja: Művei mutatják, hogy a hűvösnek feltételezett tudósnak lírai a világképe, s éppen ezek az írásai jogosítják fel egykori diákját, majd a vele együtt dolgozó társát, hogy maga is személyes közlésre váltson át, a rideg, tárgyias előadást a vallomás szelídebb változatával cserélje fel, elkerülve az elemzés könyörtelenségét is – írta „öreg és örök barátsággal” Bori Imre.
– A kilencvenéves Szeli István akadémikus munkásságának méltatása, tanári, tudósi, intézményalapítói, szervezői tevékenységének számbavétele egy szembesítő-tudatosító folyamat, amelyhez a vajdasági magyar tudományosság egésze kapcsolódik. Hiszen olyan szerteágazó életműről van szó, amely ezernyi szállal kötődik itteni valóságunk és közéletünk megannyi fontos mozzanatához – állapította meg Csányi Erzsébet méltatásában. – Szeli tanár úr írói alapállását mindenkor a tárgya iránti „alanyi”, bensőséges viszonya jellemzi, amit ő maga is hangsúlyoz mint elvárást más szerzőkkel szemben. Véleménye szerint ugyanis csakis az ilyen felfogás jegyében tud kiteljesedni „egzisztenciális emberi tevékenységgé”, meggyőző tartássá, tudás és tapasztalat egyvelegévé a kutató magatartása.
Szerinte a „kabinettudósi” megszólalásmódot olykor a természettudományok területén is érdemes legyűrni. Figyelmeztet arra, hogy „a műszaki tudományok mindenhatóságára esküsző, a reáliáknak a humaniórákkal szemben oly nagy előnyt juttató korunkban, mai „csupa értelem világunkban” e komponensek szerencsés szintetizálására van szükség, mert az interdiszciplináris szemlélet mellőzése meddőséghez vezet. „A lélektől lélekig vezető út csak akkor lesz járható, ha az emberből kiindulva jut el a műalkotásig, s onnan ismét az emberig vezet bennünket” – hangsúlyozta többek között Csányi Erzsébet.
Ispánovics Csapó Julianna ugyancsak személyes emlékeit elevenítette fel a tanár úrról. Azt az időszakot idézte fel, amikor megismerte a már akkoriban bottal járó tanár urat, és azokat az elmélkedéseit, melyeket igen korán megalkotott a peremkultúráról, a regionalitásról. Nem kevésbé volt megpecsételő a tanítvány számára Szeli István azon gondolata, miszerint az irodalom nem lehet gazdag megfelelő nyelv és szerteágazó kultúra nélkül.
