Az ember eredendően szereti a mesét. Szereti elsősorban azért, mert jól végződik, mert kisebb-nagyobb megpróbáltatások után a jó legyőzi a rosszat. Kedves számára a varázspálca, aminek a segítségével egykönnyen megváltoztatható, jobbra fordítható bármilyen történet. A baj akkor kezdődik, amikor az ember azzal szembesül, hogy nem a mesében él, és bizony nincs varázspálca sem. Ha a húsz évvel ezelőtti „Minden szerb egy államban” szlogen helyett a szerbiai politikusok azt a célt tűzték volna maguk elé, hogy „Minél több szerbet a szomszédos országokba”, ma mindenki jobban élne. A Szerbián kívüliek, sőt az országhatáron belül élők is. És ehhez még csak varázspálca sem kellett volna. Hogy egy belgrádi újságíró ötletét idézzem: ha egy varázsvonással felélesztenénk Zoran Đinđić egykori szerb kormányfőt, akkor most névrokonaival, Zoran Milanovićtyal Zágrábban és Zoran Jankovićtyal Ljubljanában építhetné az együttműködést, az egykori Testvériség-egység autópálya vonalán. Varázspálca azonban sehol sincs.
A televízió ezt figyelmen kívül hagyva – részben természetéből fakadóan – továbbra is elevenen élteti a mese műfaját, aztán időnként elragadtatja magát, és persze a nézőket is. A kilencvenes évek hírhedt híradásait még sokan nem felejtettük el – közöttük én sem –, épp ezért időnként megdöbbenek a belgrádi állami köztelevízió (SZRT) esti fő hírműsorát nézve. Mintha azt sugallná, hogy egyre közelebb kerülünk a „célunkhoz”, talán sikerül elérni, hogy újra elégedettek legyenek a koszovói szerbek, talán nincs minden veszve. Lesz nekünk Európa is, meg Koszovó is! S ehhez párosulnak az olyan „sorok közötti” sejtetések, miszerint nem is olyan nagy a munkanélküliség, a szegénység, a lakosságfogyatkozás, a falvak elnéptelenedése, a növekvő bűnözés vagy a korrupció Szerbiában. Szép lenne hinni, hogy mindez nem a hatalomtartók baklövéseinek a szépítgetése, holmi önös érdekek miatt történik.
Az ok-okozat helyett azonban most inkább a mindezt cáfoló, pozitív példákat említeném meg, melyekre az SZRT-n is találni példát. Például a Vajdasági RTV-n sugárzott Radar című műsor Marina Fratucan szerkesztésében. A neves újságírónő Prishtinában és Gračanicán – a helyszínen! – járt utána, vagy ha úgy tetszik, ellenőrizte, sőt módosította azokat az értesüléseket, melyek az egykori déli tartomány mindennapjairól szólnak. Egy másfajta megközelítés az, amit Zoran Stanojević művel a Szerbiai RTV-n. A mértéktartó újságíró, ha a helyzet úgy diktálja, energikus is tud lenni. Ezt az oldalát mutatta meg, amikor az EU-s tagjelöltségi státus elodázásáról szóló műsort vezette, és egy tapodtat sem engedett a különféle pártképviselőknek, hogy saját malmukra hajtva a vizet pártpropagandát folytassanak, ellenkezőleg: sumákolás nélküli precíz és konkrét válaszadásra ingerelte őket. A harmadik példa Brankica Stankovićé, a B92 neves újságírójáé, aki az Insider című oknyomozó, leplező műsorával évek óta a felső tízezer korrupciós ügyeiben kutat, melynek rendszerint letartóztatások, bebörtönzések, de legalábbis bírósági perek az eredményei. Tovább kutatva ne hagyjuk ki Branko Stanković A kör négyszögesítése, Jovan Memedović Teljesen természetes, vagy a nem túl régóta műsoron szereplő Szerbia utolsó háza című műsort Milan Popović szerkesztésében, melyek hihetően mutatnak rá a jóra, de a rosszra is. Ezek a műsorok mintha utat mutatnának, hogyan juthat el a televízió a gyermekmesétől a valóságos prózáig, a rózsaszíntől a feketéig, vagy egészen egyszerűen a földön járó sokszínűségig.
