Talán kevesen vagyunk mi ahhoz, hogy bulvársajtónk is legyen. Körülöttünk tombol a felkapott csillagocskák, tévéarcok, sportolók, egyáltalán a felső tízezerhez tartozók futtatása, szerepeltetése, már-már magasztalása. Vajdasági magyar „sztár” azonban nincs. Sem az írott, sem az elektronikus sajtóban nem találok megfelelő példát, még csak rovatot, műsort sem, amely helyet adna a közéleti szereplők magánéletének. Mi talán érzéketlenek lennénk a pletykára? A vajdasági magyar újságolvasót, rádióhallgatót, tévénézőt nem érdekelné a bulvár-, a celebvilág? Dehogynem! Csak mivel nem kapja meg a vajdasági magyar sajtótól, előszeretettel fordul – meggyőződésem szerint a nézők jelentős hányada –, a magyarországi kereskedelmi televíziók vagy a szerbiai hasonszőrű tévécsatornák, tévéműsorok felé.
Ínséges időkben nem csoda, hogy két kézzel kapnak az állandó bevételi forrás nélküli tévéházak az effajta műsorok iránt, hiszen ennél olcsóbb, mégis közkedvelt műsor nincs. Kell néhány műsorvendég – lehetőleg az esztrád, a felső tízezer, a „való világok”, a divat, a színészek, sőt egyre-másra a sport szférájából, és egy kellően kihívó – úgy is nevezhetném, bulváros küllemű – műsorvezető. Ha jobban belegondolunk, tényleg semmi más nem kell ahhoz, hogy megtudjuk, közülük ki-mikor-kivel jelent meg nyilvános helyen, sőt még jobb: titokban, kivel barátkozik, és éppen kivel veszett össze, ki-kit szeret, és kit csal meg, ki-mikor-hogyan házasodik, és válik, kihez-mikor-mivel érkezik a gólya, hogyan néznek ki lakásaik vagy házaik, hogyan öltözködnek, hol költik a pénzüket, és mire… Mindebből kettős a haszon. Egyfelől különösebb szakmai vagy anyagi ráfordítás nélkül nézett műsora van a tévécsatornának, másfelől a csillagok egyszerűen kielégíthetik publicitás utáni vágyukat, rivaldafénybe ennél gyorsabban nem is kerülhetnek.
Bántóvá akkor válik a dolog, amikor a bulvár csúcsára érve az újdonsült sztárocskának elege lesz a bulvárból, affektálva utasítja el a paparazzókat, a megkeresést. Még bántóbb, ha az effajta műsorocskák vezetői előkelően megjátsszák a pszichológust, a megértő barátnőt, az együtt érző kortársat, miközben nem azok. (Sőt, még díjazzák is, mint nem egy ízben az újvidéki Jelena Bačić-Alimpićet, aki a Pink TV-n tett szert országos népszerűségre, és több ízben a legnépszerűbb vajdasági újságírónak is bizonyult, mégha – mondjam? – ez végtelenül meglepte is, épp ezért kissé értetlenül, majdnem ártatlanul, de csontig meghatódva fogadta a gratulációkat.)
Nem hagynám szó nélkül azt a jelenséget sem, hogy a szerbiai politikusok – mintha az esztrádvilág tévés térnyerésén felbuzdultak volna – mind többször fényképezkednek, Nagy Testvér-házba vonulnak, öszölődnek, vitatkoznak, vagyis a szórakoztató jellegű műsorokban egyre inkább jelen vannak. Népszerűségüknek ez nem árthat, különben is a közvélemény-kutatási eredmények azt igazolják, hogy a nézőknek-szavazóknak elegük van a „komoly” politikából, így mi marad más hátra, mint a könnyedebb, szórakoztató műsorok táján keresni a szavazatokat.
Bárhogy is van, a vajdasági magyarok körében ez a bulváros-jelenség nem működik, azaz nem úgy működik, mint másoknál. Izgalmas lenne kikutatni, miért.
