Egy igazán vidám, jó hangulatú estében lehetett részük azoknak, akik a csütörtök estét a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központban töltötték. Az est vendége ezúttal André Csaba néptáncoktató, a gyimesi Tatros Part néptánctábor megálmodója volt, akivel Utasi Péter néptáncoktató beszélgetett.
A Tatros Part Táborhely Gyimesközéplokon található, 35 kilométerre Csíkszeredától és Csíksomlyótól, tíz kilométerre a történelmi Magyarország ezeréves határától. Gyimes hegyek és fenyvesek közt terül el, nagyrészt 800 méter tengerszint feletti magasságban, de több ház onnan is feljebb is található.
A rendezvény folyamán szó esett Gyimes szépségéről, a történelméről, a lakosságról, a mindennapok nehézségeiről és örömteli pillanatairól, a hagyományőrzésről és a népi kulturális életről, a közönség pedig megkóstolhatta az ezerjófüves teát és a pityókás kenyeret is.
A közönség, fotó: VM4K
Ahogyan azt André Csabától megtudhattuk, régebben a lakosok főleg fakitermeléssel és állattartással foglalkoztak. A természeti jellegzetesekből kifolyólag e területen leginkább a krumpli terem meg, és nagy értéke van a szénafűnek, aminek a télire tárolásáról fontos gondoskodniuk az ott élőknek. Különösen régen volt ez így, amikor hosszan tartó, zord telek voltak. A kemény munka után pedig természetesen a gyimesiek is szerettek és szeretnek mulatni jó zene mellett. André Csaba a hangszerekről is szólt, mint azt mondta, Gyimes népzenéje nem bővelkedik hangszerekben, a dallamot leggyakrabban hegedűn játsszák, a gyimesi hegedű különlegessége viszont az, hogy öt húrja van, a dúsabb hangzás miatt. A másik fontos dallamhangszer a hatlyukú pásztorfurulya, és ezt is gyakran használják. A kísérőhangszer az ütőgardon, amely leginkább talán a csellóra emlékeztet, és habár húros hangszerről van szó, mégsem dallamot játszanak rajta a gyimesiek, hanem ritmust ütnek, így tulajdonképpen úgy funkcionál, mint egy dob.
– Tekenyőnek is hívják, mert úgy készül, mint a dagasztóteknő, azaz kivájják a fatörzs belsejét, azután pedig raknak rá egy fedelet. Ha egy gyimesit megkérdezünk, hogy miből készül a gardon, azt feleli rá, hogy leveles fából. Nálunk ez a szenzáció, mert főleg fenyőkkel vagyunk körülvéve. A húrok a régi szokások szerint bélből készülnek, leginkább birkából, de akár farkasbélből is. Nemsokára jön a farkasok hete, a november 30-a, illetve a Szent András napja előtti hét. Régen addigra már annyira lehűlt az idő, hogy előjöttek a farkasok és vadászták a birkákat, amikor pedig a vadász kapta el a farkast, akkor gardonhúrt csináltak belőle. Ezeknek a húroknak a fokhagyma a barátjuk, azzal kenték meg. Ami nagy szerencsénk Gyimessel kapcsolatban, hogy nagyon gyorsan felfedezték néprajzi kincseinket, hamar kezdtek el gyűjtéseket szervezni. Így ránk maradt több mint háromezer dallam, ami abban a kis, harminc kilométeres völgyben soknak számít. Németországhoz viszonyítva, ami nem csak Gyimeshez, de Kárpát-medencéhez is képest is nagy, ott megközelítőleg hétszáz van – hallottuk André Csabától.
A beszélgetésen szó esett a gyimesi népviseletről is.
– Jellegzetes a gyimesi emberek népi viselete is. Egy régi viselettípus maradt fenn, szinte a középkorban is hasonlóan öltözködtek az emberek. A férfiak lábfeszülős nadrágot, combközépig érő, hosszú inget hordanak, a derékon szíjjal megkötve. Mivel pedig hegyvidékről van szó, birkabőrből készült mellyes bundát, jellegzetes, szinte egyedi díszítésekkel. A női viselethez tartozik a szoknya, amelynek érdekessége, hogy valójában egy téglalap alakú szőttes, amit a nők övvel kötnek magukra – fejtette ki André Gábor, aki szólt a táncról és a hagyományok átadásáról is.
– A kommunizmus idején tiltva volt mindenféle összejövetel, de attól még tartottak mulatságokat. A hagyományaink akkor majdnem eltűntek, kimentek a divatból. Azután nemrég elhunyt Sára Ferenc volt az, aki sokat tett a gyimesi kultúra fennmaradásért, ő biztatott bennünket arra is, hogy beszélgessünk a nagyszüleinkkel. Most már a mi feladatunk az, hogy az új generációnknak átadjuk a hagyományainkat – fejtette ki André Csaba.
Nyitókép: André Csaba és Utasi Péter a VM4K-ban, fotó: Lukács Melinda
