Hetvenedik életévének küszöbére érve Nyílt pályán címmel 2011-ben szép és tartalmas kötetet állított össze Szilágyi Károly, a délvidéki magyar írás csöndes szolgája. Úgy volt ő jelen közöttünk, az eleven irodalom lármás valóságában, hogy szinte észre sem vettük, s úgy szolgálta az írást – hol megfontolt publicisztika, hol szépszövésű jegyzet vagy tanulmány, hol pedig irodalmi művek fordítása révén –, olyan alázatos jelenvalósággal, ahogyan a bácskai eperfa díszítette valaha a kertjeink mezsgyéjét. Csak akkor vettük észre, hogy része volt a tájnak, amikor megrezzent a koronája, és elénk hulltak zamatos gyümölcsei. Azok a gyümölcsök, melyek egyszeri, nélkülözhetetlen és megismételhetetlen részei voltak a kertnek, az egész kertkultúránknak.
Szilágyi Károly neve itthoni irodalmi körökben elsősorban fordításai révén vált ismerté, egyik leghűségesebb tolmácsolója volt ő a délszláv népek irodalmának. Erről adott számot a szlovén, a szerb és a macedón elbeszélők műveinek fordítását tartalmazó, 2008-ban megjelent Mesélek egy tavaszról című gyűjteményes kötetében is. Zamatos termésének, írásainak legjavát gyűjtötte Nyílt pályán című kötetébe a szerző, és nem lepődnék meg, ha ő maga is megütközött volna publicisztikai ténykedése eredményének gazdagsága láttán. Az 1960-as évek vége és a 2010 közötti több mint négy évtized termésének legjavában ugyanis a kor a maga történelmi súlyával van jelen, az a kor, mely minden bizonnyal Jugoszlávia halála címen kerül be a históriás művekbe. E hosszú haldoklásnak (és vele együtt az emberi sorstragédiáknak) volt tanúja a publicista, aki – ebből eredően – írásaiban rendre a felelősség kérdését is fölveti.
Maga a személyes sors, az írói életrajz a kötet legszembetűnőbb rendező eleme. Az Ifjúság, majd a Képes Ifjúság lapjain megjelent korai beszámolókban és tudósításokban a szabadság szertelensége még az élet nagy ígéretéről tanúskodik: a bácskai fiatal Párizs utcáit és London tereit rótta, majd ugyanezzel a komfortérzettel a horvát karsztvidék és a macedón lankák társadalmának nyomorában is megmerítkezett. Nem volt ő tanúja, mindössze csak résztvevője az eseményeknek. Tanúvá akkor nemesedett, amikor a délszláv háború mindennapi kegyetlensége az ő életébe is beletenyerelt. Még üzent a távozók után (Levél a barátaimnak odaátra), ám az igai nagy számvetéseit, a Handke és a szlovének, valamint a Trianon haszonélvezői című tanulmányait már ő is magyarországi „emigránsként” vetette papírra.
Ez az újabb korszak a Házat s hazát című ciklussal kezdődik, melyben azután egyszerre jelenik meg az új otthonteremtés minden kínja, és az önmagával történő számvetés fölszabadult öröme. A látóhatár ekkor már a Kárpát-medence széles horizontjáig tágul, és sorra nevet kapnak a magyar nemzeti sorskérdések is. Kiderül, az ideológiai hadviselésnek, a múlt máig tisztázatlan kérdéseinek, a lappangó szellemi terror virulens hatalmának mérge nemcsak a Balkánon gerjesztett ellenséges indulatokat, de sejtjeiben mérgezte meg a magyar társadalmat is. A 2000-es évek elején a levantei sötét világ magyarországi változatának mindennapjai bőven adtak tennivalót a háborús hadfinak: a hátország póttartalékos írástudójának, aki búcsújáró keresztényként újra Ellenszélben találta magát.
A megszenvedett valóság határozottan tapintható hitele által vált igazán széppé és jelentőssé Szilágyi Károly Nyílt pályán című kötete. Egy sokszorosan kisebbségi sorban élő írástudó – egy szlovén anyának a szerb Bácskában nevelkedett magyar fia, aki a kommunista örökséggel naponta csatát vívó, posztkádári Magyarországra menekült keresztény magyar ember morális helytállásának lehetőségeit kutatta. Meglátásai hasznos útravalók voltak a magyar keresztalja valamennyi újkori zarándokának.
