Valamikor a kilencvenes évek közepén ismerkedtem meg Vickó Árpáddal, amikor az Újvidéki Rádió Szempont című művészeti szemle szerkesztőjeként írásokat kért tőlem a műsorába, nem sokkal később pedig a Nezavisni független hetilap számára fordította tárcáimat, így sokáig heti szinten voltunk kapcsolatban. Az együttműködés a későbbiekben is folyamatos maradt, amikor kiadóvezetőként több fordításkötetének megjelentetése fölött bábáskodtam, s talán elmondhatom, nem csak munkatársra, hanem barátra is szert tettem személyében. A kapcsolat azonban betegségének előrehaladtával sajnos egyre nehézkesebbé és ritkábbá vált, pedig tudtommal sok minden rejtőzött még az asztalfiókjában, amit érdemes lenne megjelentetni, lett volna hát alkalom még sokszor összehajolni egy-egy kézirat fölött.
Türelem, alázat és szerénység, talán ezzel a három szóval tudnám legpontosabban és legtömörebben jellemezni személyét, mind szerkesztőként, mind fordítóként olyan embert ismerhettem meg általa, aki mindig önmagát észrevétlenné téve próbált a szerzői szeszélyeknek eleget tenni, miközben bravúros módon terelgette őket a minőségi megszólalás irányába. Így tett szerkesztőként, de műfordítóként is hasonló habitussal nyúlt minden szöveghez, s annak ellenére, hogy a műfordítások esetében elvárt követelmény, hogy a fordító saját egóját háttérbe szorítva tolmácsolja mások szövegeit, Vickó Árpád esetében mintha ez olyan gondosan kiművelt erénnyé vált volna, amely lehetővé tette, hogy miközben az általa fordított írók hangja köszönt vissza egy-egy kötetben, mégis pár mondat elolvasása után egyértelmű volt, hogy a szöveget ő fordította.
A vajdasági magyar írók közül a legnagyobbak: Böndör Pál, Fenyvesi Ottó, Gion Nándor, Herceg János, Ladik Katalin, Lovas Ildikó, Németh István, Tolnai Ottó és Végel László szövegei mellett, ha ilyen irányú megkeresést kapott, kellő alázattal nyúlt a pályakezdők szövegeihez is, átérezve annak kiemelt fontosságát, hogy megismertesse az itteni írók gondolatait a szerb olvasóközönséggel. A kortárs magyarországi irodalom nagyjait is az ő közvetítésében ismerhették meg a Balkánon: az utóbbi időben elsősorban az Akademska Knjiga gondozásában jelentek meg Esterházy Péter, Kertész Imre, Konrád György, Márai Sándor, Örkény István, Petri György Szerb Antal köteteinek fordításai.
Munkáját a szakma többek között Bazsalikom-, Füst Milán-, Milan Đurić-, Sava Babić- és Balassi Műfordítói Díjjal jutalmazta, Marko Čudić pedig a róla szóló írásában a mai szerbiai fordításirodalom egyik legkiemelkedőbb alakjának nevezte, mégis sokszor olyan érzésem van, mintha a műfordítóink teljesítményét munkájuk mértékéhez képest nem becsüljük meg eléggé, miközben a szomszédos népek gondolkozását az üres, politikai lózungok helyett az irodalmi művek fordításainak köszönhetően ismerhetjük meg a teljes mélységükben.
A műfordítás lényegéről így vallott: „Azzal, hogy odafigyelünk a 'másikra', és kevésbé bámuljuk igencsak elragadtatva saját köldökünket, ha kifinomultabb az érzékünk az 'idegenek', az 'utasok', a szomszédok iránt, akkor tudjuk csak jobban és alaposabban megismerni önmagunkat is.”
Műfordításainak köszönhetően Vickó Árpád nemcsak saját, hanem mindannyiunk önismeretéhez nyújtott pótolhatatlan segítséget, halálával a kultúránk egyik legfontosabb nagykövetét veszítettük el.
Kedves Árpád, isten veled, nyugodj békében!
