Örökre eltávozott tőlünk.
De ki volt ő, s mi az, amiért halálhíre százakat megdöbbentett?
Íme néhány adat, amelyeket egyenesen tőle kaptam, amikor a zeneiskola történetének megírására készültem:
Szabadkán született 1932. szeptember 26-án. Gimnáziumba járt, majd a zeneiskolát is befejezte elméleti és zongora szakon. Zongoratanára Bordás Lajos volt. Tanulmányait a belgrádi zeneakadémián folytatta, ahol ugyancsak elméleti és zongora szakon szerzett diplomát. A magiszteri fokozatot Vojislav Ilić osztályában szerezte meg. A szabadkai zeneiskolában 1961-től nyugdíjba vonulásáig dolgozott, s ellenponttant, összhangzattant, formatant, karvezetést stb. adott elő. 1968-ban, amikor fennállásának 100. évét ünnepelte az iskola, a tanárokból és (egykori) diákokból álló kórust, amely Mozart Koronázási miséjének előadásában működött közre, ő tanította be. Ennek az évnek decemberében alakította meg, és 31 éven át vezette a Pro musica kamarakórust. A zeneiskola leánykarával első helyezést ért el az 1975-ben megrendezett országos versenyen.
Ezek persze csak száraz adatok, amelyek semmit sem árulnak el az emberről. Én nem tartozom a tanítványai közé, csupán munkatársa voltam, így talán jobban sikerül nem elfogultan beszélni róla.
Azon ritka tanárok közé tartozott, aki soha nem került összeütközésbe tanártársaival, s akiért valósággal rajongtak a diákok. Pedig nem egy túlságosan vonzó tantárgyat, az ellenponttant adta elő. Ő azonban olyan lelkesedéssel, olyan szuggesztíven tudott magyarázni, hogy az általa előadott tantárgyat nem lehetett nem szeretni. Köztudott, hogy ha a diák megkedveli a tanárt, akkor nyert ügye van. És ő ehhez nagyon értett. Élmény volt az óráit hallgatni, s a diákok érezték, hogy az ő szavai hatására valósággal feltöltődnek. Gabi rajongva szerette a zenét, s ezzel a rajongással a tanítványait is megfertőzte. Ennek bizonyítéka, hogy volt növendékei még évek, évtizedek múltán is a legnagyobb elismeréssel emlékeztek az Égetőre. Mert mindenki csak így hívta. Ő pedig mindenkit fiamnak szólított és magázott. Nem volt családja, ellenben minden zeneiskolás a gyermeke volt, ő pedig az édesanyjuk. Lakásának ajtaja éjjel-nappal nyitva állt, s régi tanítványai – a vidékiek is – gyakran felkeresték, vagy valamilyen szaktanácsért, vagy csak úgy, mert tisztelték és szerették.
Szívvel-lélekkel a zenének élt, s ezt a vonzalmat nemcsak a tanításon keresztül juttatta kifejezésre, hanem az általa alapított énekkarral való foglalkozás által is. A Pro musica egyet jelentett az Égetővel. Varázslatos zeneimádata a kórustagokra is ráragadt, s az eredmény nem maradt el. Több mint három évtizeden át sikerült együtt tartani az énekkart, amellyel rengeteg babért aratott. Külföldön is. De idehaza – az egykori nagy Jugoszláviában – elsősorban a Pro musicának volt köszönhető, hogy Szabadka neve az egész országban ismerősként csengett.
Kilencvenkét évet és tizenegy napot élt, amikor bekövetkezett, ami mindannyiunkra vár. Eltávozott közülünk, de csak a teste lesz az enyészeté, tanítványai, s a komolyzene kedvelői – meg mindazok, akik ismerték őt – még sokáig fogják őrizni emlékét.
Elli, – az édesanyja is így hívta – én ezt a kis írást szántam a koporsódra. Nyugodjál békében!
Nyitókép: A fotó Égető Gabriella nyugdíjba vonulása alkalmából készült (Pekár Tibor felvétele)
