A Magyar Versmondók Egyesülete a Győri Nemzeti Színházban tartotta meg nemrég a Radnóti Biennálét. Az idei versenyen is a Kárpát-medence legjobb versmondói vehettek részt, a vajdaságiak pedig kiemelkedően jól szerepeltek.
A felnőttek kategóriájában az óbecsei származású Péter Lea kapott Radnóti-díjat, a zsűri értékelése szerint a költő versének komoly és felelős megformálásáért, a művészi megvalósításban mértéktartó eszközhasználattal bíró előadásmódjáért, valamint a kortárs líra értő és mélyen átérzett, színes, szuggesztív, érzékeny és hiteles, láttató erővel rendelkező előadásáért. A Radnóti-díj alkalmat adott arra is, hogy Péter Leával a versmondásról, az elismerésről beszélgessünk.
– A díj a legrangosabb elismerés, amit amatőr versmondó kaphat, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem álmodoztam róla, hogy egyszer majd én is a Radnóti-díjasok köréhez tartozom. Éppen ezért, hatalmas öröm és megtiszteltetés a számomra, hogy a szakmai zsűri szerint idén én érdemelhettem ki a díjat. Még most is meghatódok, ha a felidézem a díjátadót, vagy amit a zsűri írt, mondott rólam, vagy amikor ránézek a díjra. Nyilván nem a díjakért mondok verset, de sokszor bizonytalan vagyok, hogy vajon jól csinálom-e. Ilyenkor visszaigazolást kapok, hogy igen, érdemes ezzel foglalkoznom. Persze úgy érzem, ezzel párhuzamosan a díj egyfajta felelősség is. Azon leszek, hogy a jövőben méltóképpen viseljem a Radnóti-díjas jelzőt.
A versmondók gyakran még gyerekkorban szeretik meg a verseket. Milyen volt gyerekként szavalni és mi változott azóta?
– Első osztályos, azaz 7-8 éves voltam, amikor az első versmondó versenyemen részt vettem és első helyezést értem el. Határozottan emlékszem rá, Tóthárpád Ferenc Téli csend című versét adtam elő. Azóta nagyon rövid megszakításokkal, de folyamatosan része volt az életemnek a vers, a versmondás. Ez azt jelenti, 20 éve foglalkozom vele. Ezzel most egyébként durva szembesülni, még sosem gondoltam bele… A kezdeti sikert követően gyerekkorban még a díjak miatt jártam versenyekre, az hajtott, szerettem volna újra és újra átélni az érzést, amikor díjat kapok. Azután eljött egy pont, talán kamaszkoromban, amikor egy-egy nehéz helyzetben felismertem, hogy a versek milyen sokat adnak, milyen pontosan leírják azt, amit érzek. Előfordult, hogy szerelmi bánat miatt, vagy valamilyen konfliktus után leültem, és addig olvasgattam verseket, amíg meg nem találtam a tökéletes szöveget, amiben minden fájdalmam, érzésem benne van. Ezeket a verseket sokszor meg is tanultam, némelyeket évekkel később előadtam közönség előtt, de még akkor is nagyon élénken élt bennem az érzés, az emlék, hogy mi áll számomra a mögött a vers mögött. Egyébként pont emiatt gyakran mondták vagy mondják ma is, hogy mindig nehéz verseket választok. Ez azért van, mert a jó dolgokat, pozitív érzéseket könnyebben meg tudom magam is fogalmazni, kiadni magamból. A nehéz érzésekkel ez másképp van. Ilyenkor jönnek a versek. Mára már kicsit terápia is nekem a vers, a versmondás.
Hogyan egyeztethető össze a versmondás, mint tevékenység, a mindennapi élettel?
– Pszichológus vagyok, a Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ Pszichiátriai Klinikáján dolgozom. Mellette a doktori tanulmányaim végéhez közeledek, és időközben elkezdtem a felnőtt klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológusi képzést a Pécsi Tudományegyetemen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek mellé mindig könnyű beilleszteni a versmondást, a magánéletről nem is beszélve. Elkerülhetetlenek az olyan időszakok, amikor egyik vagy másik kicsit háttérbe szorul. Ettől függetlenül a versmondáshoz mindig visszatalálok. Vagy azért, mert jön egy felkérés, amikre egyébként mindig nehezen mondok nemet, vagy pedig azért, mert érzem, hogy betemet a munka, és egy idő után újra „megkívánom” a verseket. De olyan is van, hogy véletlenül jön szembe velem egy szöveg és elkezdem tanulni, pusztán kedvtelésből. Egyébként a férjem is néha emlékeztet, hogy milyen régen foglalkoztam már versekkel, és ilyenkor rájövök, hogy tényleg, igaza van.
Hajvert Ákos felvétele
Felnőtt korban sokan mellőzik a szavalást, még akkor is, ha gyerekkorban nagyon szerették. Mi miatt érdemes mégis kitartani mellette?
– Rengeteget lehet tanulni felnőttkorban is a versekből életről, halálról, háborúról, szerelemről, mindenről, ami körülvesz minket. Egyes kérdések univerzálisak, 100-200 évvel ezelőtt is hasonló dolgok foglalkoztatták a költőket. Persze el tudom fogadni, ha valakitől ma már távol áll a régi idők nyelvezete. Szerencsére nekik ott a kortárs költészet. Nagyon sok jó kortárs költőről, versről, kötetről beszélhetünk. Köztudott, hogy a versek fejlesztik a szókincset, a magabiztos kiállást segítik elő, hogy merjünk mások elé állni és megszólalni… itt nem csak versmondásra gondolok, hanem akár arra, hogy egy állásinterjún jól helyt álljunk. Nekem is rengeteget segített a versmondás abban, hogy az egyetemen vagy a doktori tanulmányaim során előadást tartsak, egyáltalán megszólaljak idegenek előtt. Összességében tehát a vers mindenképpen csak ad. Mindemellett pedig a találkozók, versenyek alkalmával barátokra is szert tehetünk. Sok kedves embert ismertem meg a versmondásnak köszönhetően.
Nyitókép: Hajvert Ákos felvétele
