A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató és Kulturális Központ klubhelyiségében, csütörtökön beszélgetős irodalmi estet tartottak Börcsök Erzsébet, egy vajdasági magyar írónő címmel, a halálának 50. évfordulója alkalmából. Ez ugyan tavaly volt, az est viszont a járványhelyzet miatt az idei évre halasztódott.
Börcsök Erzsébet író, tanár 1904-ben született Csenén, Versecen élt és tanított 1965-ig, a nyugdíjazásáig. Első írásai Benedek Elek lapjában jelentek meg. A novelláira Szenteleky Kornél figyelt fel és közölte azokat az 1930-as évek elején. Első regénye az 1933-ban megjelent A végtelen fal, sikert aratott. 1945 után társadalmi témájú elbeszéléseit és regényeit jelentették meg. Alkotói munkásságának csúcsa az Eszter című regénye, melyben sok életrajzi elemmel a vajdasági társadalomról rajzol képet.
Börcsök Erzsébetről a lányával, Jódal Rózsa Szirmai Károly Irodalmi- és Magyar Életfa díjas íróval, Lovas Ildikó József Attila –, Híd Irodalmi Díjjal és Pro Urbe díjjal kitüntetett író beszélgetett.
– Börcsök Erzsébetről méltatlanul keveset tudunk és beszélünk, a jelentőségéről, a helyéről a magyar irodalomban. Úgy gondolom, hogy a magyar irodalom nem helyezte el oda, ahova kellett volna. Ezen kellene változtatni. Habár azt vallom, hogy létezik egyetemes magyar irodalom, ugyanakkor mégis van valami különbözőség, ami bennünket, vajdaságiakat másmilyenné tesz. Az, hogy mitől másmilyen a vajdasági magyar közeg, a lét, nagyon összetett kérdés. Börcsök Erzsébet mégis rátapintott, és meg tudta írni harmincéves korában. A szerb-magyar együttélésről szóló A végtelen falra ma már nagyon kevés figyelem irányul, holott Szenteleky Kornél is azt mondta rá, hogy mestermű. Már csak az eleje is magával ragadó, Börcsök Erzsébet nagyon egyenesen azzal kezdi a regényt, hogy ő bánáti. Senki sem vitatja, hogy ez az első vajdasági magyar regény, de nem is hangsúlyozza. A figyelem a Sárin, kiváltképp az Eszteren van, azokat adják ki újra. Mégis talán ebből kellene kiindulni, hogy Szenteleky Kornél talán beleszeretett ebbe az akaratos, gyönyörű írónőbe, aki még nem töltötte be a harmincat, amikor kijelentette, hogy megírja az első vajdasági magyar regényt, ami egy szerelmi történet lett. Szentelekynek igaza volt A végtelen fal címmel kapcsolatban is, mert a két nemzet, a két kultúra, a szerbek és a magyarok között fennálló különbségek soha el nem tűnnek. Azok fölött, alatt, mellett fonódik össze az élet, de az eltérések megmaradnak. Viszont leginkább a földdel való összekapcsolódás az, ami miatt ez a nagybetűs vajdasági magyar regény – fejtette ki Lovas Ildikó.
Lovas Ildikó és Jódal Rózsa a VM4K-ban (Fotó: Molnár Edvárd)
Lovas Ildikó és Jódal Rózsa a VM4K-ban Jódal Rózsa arról beszélt, hogy Börcsök Erzsébetet Szenteleky biztatta írói tevékenységében, sorra jelentek meg az írásai lapokban és ezen felbátorodva vállalkozott makacsul arra, hogy megírja az első vajdasági magyar regényt.
– Elkezdte írni, tudva azt, hogy Szenteleky súlyos, halálos beteg. Éjjel-nappal írta, amint elkészült egy résszel, azt azonnal elküldte. A végtelen fal nagyon gyorsan megjelent. Sokan furcsállották az utolsó bekezdést, nem véletlenül. Az Szentelekytől jött. A mama egy vidám véget írt, de a válasz erre az volt, hogy az nincs, a végtelen fal örökre megmarad. Szenteleky miatt megváltoztatta.
Habár rengeteget utazott a mama, itt élt és a saját bőrén érezte milyen bánátinak, vajdaságinak lenni. Volt egy kis bőröndje, amit mindig készenlétben tartott, azzal járta Vajdaságot és Kelet-Közép-Európát. Széles látókörű volt, de Bánáthoz szorosan kötődött. A legelső regényét tulajdonképpen húszéves korában írta meg, Végig az úton címmel, amely egészen 1934-ben, harmincéves korában jelent meg, akkor is csak folytatásokban a Hétről-hétre lapban. Könyv alakjában végül 1971 adták ki, akkor már Sári címen. Ha így nézzük, akkor pedig ez lett az első és az utolsó regénye – hallottuk Jódal Rózsától.
A háború idején minden megváltozott, és már Szenteleky sem élt.
– Eltűnt a közeg, amelyben élt. Idegileg összeomlott. Figyelte az új könyveket, kereste a helyét, kereste a hangját, de nem tudta megszólítani a világot és nem volt hova írnia. Szécsányban élt, férjhez ment, a férjét Versecre helyezték, ő pedig vele tartott és ott tanár lett. Sokan nem is tudták róla, hogy író. A gyerekek közt viszont felüdült, sokat volt közöttük. Az ötvenes-hatvanas években Herceg János mondta neki, hogy küldjön novellákat, ő pedig ezekből megpróbál összeállítani egy kötetet és megjelentetni. Így lett kiadva az Emberek a Karas mellől 1963-ban, és megint egy kicsit bekerült a köztudatba, megjelentek lapokban az írásai.
Édesanyámmal úgymond szimbiózisban éltünk egymással. Annyira egyek voltunk, hogy már úgy éreztem bennem él, rajtam keresztül folytatja azt, amit elkezdett, és én benne élek.
Börcsök Erzsébetet végül elfeledték. Amikor a Sárit kiadták, nagyon készült, új kalapot vett, akart találkozni az új írókkal, de nem voltak rá kíváncsiak. A könyv érdekelte őket, de ő nem – mondta Jódal Rózsa.
