Harmadszor dolgozik a szabadkai Népszínház Magyar Társulatával Sebestyén Aba marosvásárhelyi rendező. Először a Bolondok táncát, majd pedig a Lila ákácot rendezte, és mindkét előadás jelentős sikert ért el, úgy a szakmai berkekben, mint a közönség körében is. Sebestyén Aba ezúttal Csehov Három nővérét viszi színre. A bemutató pénteken lesz, az első repríz pedig szombaton. Az előadásról, a Szabadkán való tartózkodásról és a pandémiás helyzetről Sebestyén Abával beszélgettünk.
Hogyan esett a választás a Három nővérre?
– A legfőbb oka talán az, hogy úgy érzem, megért erre a társulattal való együttműködésünk. Két sikeres munkát mondhatunk magunkénak, két különböző darabbal foglalkoztunk, egy groteszk, abszurdba hajló, század elejei történettel, amit valamennyire kortalanítottunk, majd pedig egy magyar klasszikussal. Amikor mélyebben elmerültem a Három nővérben, az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, hiszen a Lila ákác is a boldogságkeresésről szól. Ezt most egy következő szintre emeljük, egy világirodalmi klasszikus, Csehov Három nővére kapcsán. Jólesett ezt felismerni, hiszen a darabválasztás az én javaslatom volt. A Bolondok táncát felkérés alapján készítettem, akkor még Gyarmati Kata volt a társulatvezető. Amikor másodszor jöttem, szó volt arról, hogy én is tegyek javaslatot, már akkor felmerült bennem a Három nővér, de nem úgy alakult a repertoár, egy kifejezetten szórakoztató jellegű előadás rendezése miatt kerestek fel és így a Lila ákác mellett döntöttünk. Most viszont eljutottunk oda, hogy tényleg bármit választhattam és a Három nővért mondtam. Tavaly készítettük volna, de a Covid közbeszólt, így az idei évre halasztódott. Nagy izgalommal jöttem.
Kosztolányi Dezső fordítását használjátok. Ennek mi az oka?
– A dramaturgok, a rendezők, egyre gyakrabban választják az újabb fordításokat. A Három nővért Stuber Andrea és Kozma András is lefordította, Hamvai Kornél pedig újrafordította. Körmöci Petronella társulatigazgatóval viszont Kosztolányi Dezső mellett döntöttünk, hiszen a város szülöttjéről van szó. Azt azért hozzá kell tenni, hogy nagy munkát végzett Brestyánszki Boros Rozália dramaturg, vele megpróbáltuk némileg felfrissíteni a szöveget. Egy kicsit lehámozni a líraiságát, a melankóliáját, azt a fajta kosztolányis ízt, ami nem kimondottan Csehovra jellemző. Kosztolányi valamelyest átszűrte a darabot a saját egyéniségén, akkortájt ez jó és divatos volt, mi viszont Csehovra összpontosítottunk. Utánanéztünk és Csehov eredeti szövege jóval szikárabb, nyersebb, és ez a mai világunkhoz, a mi ízlésünkhöz is közelebb áll. Egy kicsit tehát átdolgoztuk a Kosztolányi-szöveget és más fordításokat is segítségül hívtunk.
Tulajdonképpen milyen előadást láthat majd a közönség? Mennyire lesz úgymond mai?
– A színháznak kötelessége, hogy a mából szólaljon meg, akkor is, ha korhű jelmezekkel és díszletekkel készít előadást. Ami engem illet, a direkt aktualizálástól is ódzkodom, mert csapdákat rejt. Mi megpróbáltunk a kortalanság irányába elmenni, hiszen a darab főgondolatisága megtalálható a mában is. Erről akarok beszélni, többek közt az egyedüllétről, a megszenvedett magányról, az idő múlásának könyörtelenségéről. Arról, hogy mit művel az idő velünk, emberekkel. Vajon az idő megy el mellettünk, vagy mi rohanunk el az idő mellett? Mi vezet ahhoz, hogy az idő csapdájába kerülünk? Talán képtelenek vagyunk a jelenben élni? Ahelyett, hogy szembenéznénk a jelen valóságával és önmagunkkal, könnyebb a múlt szépségét, harmóniáját, biztonságát visszasírni, vagy a jövőbe menekülni, ahol majd jobb lesz? A múlt, a jelen és a jövő hálójában vergődik a három nővér is, és amikor róluk beszélünk, tulajdonképpen négy testvérről van szó, hiszen ugyanolyan fontos – ha nem fontosabb – szereplő, a fivérük, Andrej. Az előadás lényeges eleme az idő és ez vizuálisan is meg fog jelenni. Fiatalokkal érkeztem, Sós Beáta díszlet-, és Hatházi Rebeka jelmeztervezővel, akik nemrég diplomáztak Bartha József díszlettervező alkotótársam osztályában Marosvásárhelyen. A látványt illetően is megpróbáltuk a szellemiségében megragadni a Három nővért. Továbbá fontos szerephez jut az előadásban a zene is, amit Cári Tibor alkotótársam írt hozzá. Megpróbálunk folyamatosan élő muzsikával hozzájárulni az előadás hangi világához. A társulatban többen is játszanak hangszereken, ez egy istenadta lehetőség és ezt igyekeztünk minél jobban kihasználni.
Hogyan zajlott a próbafolyamat?
– Új társulati tagokat is megismertem, és őket is csak dicsérni tudom. Nagyon jó alakítások lesznek az előadásban, ezt előre megmondhatom. Tempós, de szép és tartalmas négy hét próbafolyamat áll mögöttünk, sok kutatással és felfedezéssel. Ezúttal a Jadran színpadon dolgozhattunk és nagyon jó volt ebben a térben próbálni. Amikor először jöttem, szinte mindvégig a csipkegyári próbateremben voltunk, ráadásul akkor nekem minden új volt, a környezet és a társulat is. Megküzdöttünk egymással, azért a fajta bizalomért, ami a közös munka legfontosabb eleme. Ezt a bizalmat folyamatosan építeni kell, és mi jól vettük az akadályokat. Jó érzés volt visszajönni, habár őszintén szólva kicsit tartottam attól, hogy milyen lesz a hangulat, miután mindannyiunk életét felforgatta a pandémia. Szerencsére nem pecsételte meg a próbafolyamatot, nem férkőzött be közénk az a fajta félelem. Legutóbb azzal mentem el, hogy amikor visszatérek, akkor az új épületben rendezhetek majd. Sajnos nem így történt, de merem remélni, hogy következőleg már ott dolgozhatunk. Azt nagyon szeretném.
Harmadszor vagy itt, alkalmad nyílt megismerni Szabadkát. Most milyenek látod?
– Szeretem ezt a várost, szeretem a zsongását, hogy szép időben kiülnek az emberek, kávéznak, fagyiznak, sütiznek, söröznek, boroznak. Így megy ez egész nap és erre mindig rácsodálkozok. Ugyanakkor viszont szomorúan vettem tudomásul, hogy bezárt néhány hely, ahol szerettem megfordulni. Azt is nagyon szeretném, ha lenne egy olyan oldott hangulatú tér, ahol a magyar értelmiség találkozhatna. A város varázslatos hangulata azonban így is megmaradt, az pedig külön ajándék, hogy szép időt sikerült kifognom.
A tavalyi bezártságot hogyan sikerült átvészelned? Hol tartózkodtál?
– Odahaza voltam Marosvásárhelyen. Az egyetemen tanítok, rendezői és színész szakon, az órákat pedig én is online tartottam meg. Otthon lefoglaltuk magunkat, megpróbáltuk a családdal maximálisan kihasználni az időt, hogy együtt lehetünk. Ugyebár négy lányom van, de udvaros házban lakunk, így nem voltunk négy fal közé kényszerítve. A kertészkedéstől kezdve a barkácsolásig, a cukrászkodáson át, mindent kipróbáltunk. Megfogadtam magamnak, hogy egy héten keresztül mindennap kipróbálok egy új sütit. Igyekeztünk derűvel, bizalommal, optimizmussal átvészelni ezt az időszakot, habár sok munkám elhalasztódott, egyebek közt ez is, meg más határon túli rendezéseim is.
Sokan érzik úgy, hogy a szabályok enyhítésével hirtelen a tennivalók rengetegébe kerültek. A mostani időszakot hogyan éled meg?
– Soha nem volt ilyen. Négy rendezői munkám sorakozott fel, ez a második. A Yorick Stúdióban, Bódi Attila Lázadni veletek akartam című regényadaptációját vittük színre. Ez saját menedzsmentben, saját rendezés által történt és még játszottam is benne. Amint hazamegyek, a #metoo jelenségről készítek előadást, a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatával való együttműködése révén. Ez is saját menedzsmentben fog megvalósulni. Felkértem három szerzőt, Székely Csabát, a magyar kortárs drámairodalom egyik legkiemelkedőbb alakját, Elise Wilket, a román kortárs drámairodalom ünnepelt íróját, és Dálnoki Réka dramaturgot, hogy vizsgálják meg és írjanak erről a jelenségről. Nagyon érdekes történetek kerültek felszínre, és ezekből lett egy szöveg. Az előadás címe az lesz, hogy Nem történt semmi. Ezután pedig Csíkszeredára megyek, a Csárdáskirálynőt rendezni. Köszönve tehát az egy-másfél éves kihagyásnak, ez az időszak ennyire intenzíven alakul. Jellemzően ügyelek arra, hogy ne vállaljak erőn felül túl sok munkát, de egyelőre bírom és élvezem is. Mind a négy előadás különbözik egymástól, volt egy regényadaptáció, most egy nagy klasszikus, azután egy kortárs társadalmi problémát feldolgozó történet, majd pedig az egyik legismertebb magyar operett. Mindig csodáltam azokat a rendezőket, akik egyik produkcióból a másikba képesek ugrani, most ezt én is kipróbálhatom. Következőleg majd elmesélem milyen volt. Remélem, emelt fővel jövök ki az összesből, és érvényes, jó, igaz, eredeti produkciókat tudunk létrehozni.
