Borús az idő. Bámulom a szelíden csordogáló esőcseppeket, amint sikertelenül próbálják tisztára mosni a busz koszos ablakát. Szorosabbra húzom magamon a kabátom. Fázom. Kinyílik az ajtó. Hideg szél csap az arcomba. A borongós hangulatom még komorabbá válik.
Előttem egy középiskolás fiú haladt a nagyapjával. Ismerősek, sokszor látom őket együtt utazni. Azt is tudom, hogy az állomáson elválnak útjaik. Meg is állnak. A fiú először csak kezet nyújt. De egy pillanatban oly mély szeretettel öleli át nagyapját, hogy hirtelen jómagam is melegséget érzek a szívemben. Pár másodpercig boldogságot „lopok” a belőlük áradó szeretetből, majd folytatom utam. Akaratlanul is mosolygok. Komor férfi halad felém. Rám bámul. Pár pillanat múlva kisimulnak gondterhelt ráncai, és elmosolyogja magát. Elmegyünk egymás mellett, de tekintetemmel követem. Odamegy a padon ülő idős emberhez, egy szelet csokit nyom a kezébe, majd távozik. Látszik, hogy egyáltalán nem ismerik egymást. A bácsi is elmosolyodik, kisvártatva botjára támaszkodva nehézkesen odébb totyog. A csokoládét a galambokat kergető kislánynak adja, aki örömében megöleli...
Bezárul egy szomorú nap boldogságköre.
