A délvidéki magyarság kulturális életét gazdagító, a nemzeti hagyományok ápolását szorgalmazó munkája elismeréseként részesült Rancz Károly, a pancsovai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke öt évvel ezelőtt a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben. Az idén augusztusban pedig a Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért Díjat vehette át az egyesület nevében, amely immáron 75 éve folytat szerteágazó tevékenységet. Az egyesület a napokban ünnepelte jeles jubileumát.
Rancz Károly évtizedek óta aktív tagja az egyesületnek, az ünnepségen nem csak az egyesület nevében szólalt fel, képekben végigvezetve annak viszontagságos útját a kezdetektől a mai napig, hanem a műsor részeként, a kórus tagjaként is fellépett. Beszélgetésünk kezdetén adott volt a kérdés: mit jelent számára a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület?
– Első találkozásom az egyesülettel még csecsemőkoromban volt. Idehoztak a szüleim, mert az édesapám az egyik alapítója volt az egyesületnek. Édesapám zenetanár volt, ő vezette a kamarazenekart is. Nagyon sokat jártunk ide akkoriban. Vannak adatok arról, hogy abban az időben, az ötvenes, hatvanas években, minden áldott nap táncot tartottak, volt valamilyen műsor, előadás. Mégis legtöbbször főleg tánc, tánc, tánc volt. Nem csak magyarok jártak a KIE-be, (a második világháború után, 1946-ban regisztrálták újra Petőfi Sándor Művelődési Egyesület néven – szerz. megj). Az egyesület számunkra a mai napig KIE, Keresztény Ifjúsági Egyesület maradt, habár már rég megszűnt e néven működni. Ugyan az első lépéseimet itt tettem meg, egy idő után évekig szüneteltem, mert elkezdtem kézilabdázni. Elég sikeres voltam a sportágban. Az edzések miatt nem volt időm a művelődési egyesületbe menni. Amikor lesérültem, abbamaradt a kézilabda, majd megnősültem, megszülettek a gyerekek, akkor a Janković Kéri Ilona, aki a tánccsoportokat és a citerásokat vezette, megkért, hogy a két fiammal csatlakozzak hozzájuk.
– Az egyik fia ön mellett az ünnepségen a kórusban fellépett. Jól láttam?
– Igen. A másik fiamnak is itt kellett volna lenni. Meg is vette a repülőjegyet Hannoverből, de a járvány miatt végül lemondta az utat, mert nem tudta, hogy később karanténba kell-e majd mennie.
Sokan vagyunk, akiknek az egész családja aktívan részt vesz az egyesület munkájában. Az embargó alatt is kártyáztunk, a járvány alatt is összejöttünk, igaz nem mondhatom, hogy mindennap találkozunk. Kevesen vagyunk, de vagyunk és igyekszünk a kapcsolatot fenntartani.
– Az egyesület közösségmegtartó szerepe nőtt. Az elmúlt években a magyar nyelv átadását, tanítását is magára vállalta. Az egyesület küldetésén is változtatni kellett?
– Pancsova város területén már nagyon rég óta nincs magyar nyelvű oktatás, még a hatvanas években megszüntették. Hertelendyfalván még van, de már nagyon kevesen maradtak ott is, egy-két-három tanulóval működnek az osztályok. Még mindig megszervezik a magyar nyelvű oktatást, de félő, hogy egyszer nem lesz elég gyerek. Sajnos a gyerekek számának csökkenése nem csak a magyar családokra jellemző, hanem általános jelenség. Nagyon sok fiatal család kiköltözött külföldre a jobb megélhetés reményében. Ennek ellenére próbálunk megmaradni. Hétvégi magyar nyelvű óvodát szeretnénk elindítani, erre támogatást is kaptunk az anyaországtól. Egyelőre hétvégi óvoda működne. Mindenekelőtt szeretnénk megteremteni a körülményeket arra, hogy működhessen az óvoda. Ez mellett egy kis játszóteret is szeretnénk kialakítani nekik, hogy idecsábítsuk őket. Tudniillik Mikuláskor a szülők, nagyszülők 70-80 gyereket elhoznak hozzánk, akik sajnos nem tudnak magyarul. Ezért is szeretnénk óvodát működtetni, hogy a gyerekek minél fiatalabb korban megtanulják a nyelvet, a szokásokat. Itt verseket, játékokat tanulhatnának…
Rancz Károly (Fotó: Miklós Hajnalka)
A nagy ünnepeinken, például március 15-én mindig megtelnek a termeink, mint amikor a nagybecskereki Madách Amatőr Színház vendégszerepel. Sajnos a mindennapi egyesületi életet nehéz fenntartani. Nagyon sok türelem kell hozzá és nyitottság. Az egyesületbe járó emberek mintegy fele nem magyar ajkú, mégis tiszta szívvel jönnek. Most a járvány miatt nagyon régen nem volt előadás, és alig várják, hogy legyen. Sokan, akik ma eljöttek a 75 éves jubileumi ünnepségünkre, nem értenek magyarul, mégis itt vannak, hogy megnézzék a műsorunkat. Szeretnek hozzánk jönni.
– Szép ünnepi műsort állítottak össze, de ha lehetek egy kicsit elfogult, nekem a Pántlikák éneklése tetszett a legjobban. Az oktatójuk is pancsovai?
– Igen, pancsovai, mégpedig az édesapja után szerb, Uskoković, ma Kemény Mária, akinek egyik alkalommal, amikor részt vett az egyesület táborozásán, belemászott a fülébe a magyar népi ének. Most már az egész család itt van az egyesületben, a lányai a Pántlikákban, a férje a Csörömpölő együttesben. A Pántlikák, a kislányok aranyat érnek. Nemrégiben Óbecsén léptek fel, ahol amikor meghallották őket további énekcsoport után érdeklődtek, az utánpótlásról kérdeztek. Sajnos nincs utánpótlás, több gyerek nincs. Ennyi van.
– Pancsován és környékén hány magyar ember él?
– Pancsován és a környező falvakban csupán körülbelül 3500 magyar ajkú él. Legalábbis a korábbi adatok szerint. Mivel az idén nem volt népszámlálás, nem tudjuk, hogy megmaradtunk-e. Nagyon sokan odavannak, mint ahogy az én fiam is, Hannoverben él, de itt is van háza. Hogy egyszer visszajön-e? Nem tudom biztosra állítani, hogy igen. De például a házmesterünk fia és a menye hazajött Svájcból. Van még egy-két hozzájuk hasonló család, amely úgy döntött, hogy itt íratja be az iskolába a gyerekét. Reméljük lesz még ilyen család.
– Ön és az egyesület is kapott már elismerést, díjat a szórványban betöltött törekvéseiért. Miben tudja önöket ösztönözni a további munkában az elismerés, a díj?
– Minden elismerésnek súlya van. Megtisztelő, hogy Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke a saját kezével írta alá a Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért Díjat. Az egész Kárpát-medencében csak tíz ilyen díjat osztottak ki, és mi is köztük vagyunk. Ez sokat jelent a számunkra. Ám az előttünk álló időszakban van még mit tenni, hiszen meg kell őriznünk a Pántlikákat, illetve további gyerekeket szeretnénk az egyesületbe csábítani, hogy fenntartva a hagyományainkat, meg tudjuk együtt ünnepelni a 150. évfordulónkat is.
