A Vándorok c. produkció bemutatóját az Újvidéki Színház kistermében vastapssal jutalmazta a közönség. Crnkovity Gabriella, László Judit, Ozsvár Róbert és Szalai Bence, a vArt klub vajdasági művészi társulat tagjai, akiket az Újvidéki Színház sokoldalú színművészeiként kedvelünk, ezúttal egy ötvenperces előadásban az „elmenni-maradni” sajnos örökös, mindig időszerű témáját járták körbe, Domonkos István, Fehér Ferenc, Sziveri János, József Attila, Radnóti Miklós szövegeinek segítségével. A gondolatilag és érzelmileg gazdag műsorban elhangzottak még a színészek saját szövegei, valamint Latinovits Zoltán Ruttkai Évához írt levelének részletei. A művészek a belépőjegy összegét a közönség adományaként ajánlották fel az újvidéki Milan Petrović Általános és Középiskola különleges bánásmódot igénylő diákjai számára.
A Vándorokban Ozsvár Róbert, Szalai Bence, Crnkovity Gabriella és László Judit (Fotó: Bozsoki Valéria)
– Hogyan született meg ez a bensőséges kis produkció? – érdeklődtünk Crnkovity Gabriellától, a produkció rendezőjétől, aki egyben az előadás egyik szereplője is.
– Három témát felhasználtunk a Maradok maradni c. előadásunkból, amelyet a legutóbbi Új Várszínházi Fesztiválon mutattunk be Čortanovcin. Mivel aktuális az Újvidék Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat, a témát tovább „álmodtuk”, illetve hozzáfűztük a közelgő karácsonyi ünnepekhez társuló gondolatainkat. Beleloptuk a múltunkat, a hagyományainkat emlékezés-visszaidézés formájában. Mindazt, amire még mi emlékszünk, és amit nagyszüleinktől, tehát azoktól a kedves személyektől örököltünk, akiket még ismertünk, és akikre emlékezünk.
– Hogyan alakult a szülőföldhöz kötődése, illetve inneni elvágyódása az élete során?
– Elég sokat vándoroltam országon belül. Topolyán születtem, ott jártam általános iskolába. A gimnáziumi tanulmányaimat Zentán végeztem. A színházzal való foglalkozás során Szabadkára sokat jártam, aztán Újvidéken kötöttem ki a Művészeti Akadémián. Nagyon sokáig meg sem fordult a fejemben a külföldre költözködésnek a gondolata. Nem vagyok az az ember, aki nagyon vágyódik külföldre. Voltak ugyan olyan periódusok az életemben, voltam olyan lelkiállapotban, amikor úgy éreztem, anyagi gondjaimat nem tudom megoldani, kellene más munkát találni. Ezek a gondok aztán megoldódtak. Természetesen fontos, hogy mire, milyen életkörülményekre vágyódik igazán az ember.
Én nehezen mennék el innen. Ha elmennék, akkor végleg elmennék. Nem tudom ezt elképzelni, főleg amikor az embernek családja van, akkor igen összetett dolog az elmenés. Természetesen mélyen bennem vannak azok a pillanatok, amikor azon töprengtem, menjek-e, maradjak-e. Dühös voltam mindenkire, akiről úgy gondoltam, hogy tehet arról, hogy az országban ilyen helyzetben vannak az emberek, nemcsak én, hanem a hozzám közeliek is. Láttam, hogy azokon az embereken, akiket ismerek, én sem tudok segíteni. Feltettem a kérdést, hogy ezek a problémák miért nem tudnak megoldódni. Mi kell a megoldásukhoz? Tényleg az, hogy elmenjünk, és külföldön mosogassunk? S attól jobb körülményeink lesznek? Ez örök téma, amelynek nincs vége. Be sem tudom fejezni, mert amíg nem megyek el, én itt törekszem az életemet megoldani. Szeretek itt élni, de ha megint jön egy olyan hullám, vagy olyan helyzetbe kerülök, akkor megint gondolkodni fogok ezen a kimeríthetetlen témán.
– Mely szálak kötik a szülőföldjéhez?
– A boldog gyermekkorom. Emlékszem arra, hogyan nevelkedtem. Milyen volt a házunk, az udvarunk. Úgy éreztem, Topolya eleve fantasztikus hely a növekvő gyereknek, a tó, a szélmalom, az erdő, a művésztelep... Ott kint éltek egy darabig a nagyszüleim. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, vagy voltam, hogy sokáig éltek a nagyszüleim, sokáig velem voltak, kettő közülük ugyanis még velem van. Nagyon sok szép emléket őrzök. Boldog, vidám, felhőtlen gyermekkorom volt. Azt hiszem, olyan, amilyen mindenkinek járna. Valószínűleg ez az, amiről, úgy hiszem, ezt csak itt tudtam megélni.
A testvérem és az egész családom ide köt, főleg Topolyához. Újvidéken pedig már barátaim vannak, kialakult az életem. A szüleim Topolyán élnek, van kihez haza mennem. Nagyon nehéz lenne más országban élni.
Hála Istennek olyan szakmát űzök, amilyet szeretek. Nagyon örülök, hogy a szakmámban dolgozhatok, s van munkám bőven. Ezért is csak hálás tudok lenni. Ha elmennék, akkor valószínűleg erről is le kellene mondanom. Nyilván van az az élethelyzet, amikor az ember azt mondja, feladja ezt is, vagy annyira rossz kell hogy legyen itt, hogy már ne is bánja az ember, de azt nehéz elképzelni. Mert mindig marad, amit az ember szeret, s ha az már nem úgy működik, az mindenképpen fáj. Jelenleg minden ide köt.
– Ön nemcsak színészként, hanem rendezőként is igen tevékeny és sikeres. Az idei Új Várszínházi Fesztiválon Čortanovcin rendezői különdíjjal ismerték el alkotómunkáját az újvidéki színészek Maradok maradni c. önálló produkciójában. Rendezőként precízen, de ötletesen és szuggesztíven megfogalmazva elmélyítette e régiónak és fiatal generációinak leghíresebb dilemmáját. A nosztalgiában játékos, a gyökértelen ifjúság energiájával játszott, a darabban a játék kiegyensúlyozott kontroll és a színészi szabadság terméke lett. Mit jelent az Ön számára a rendezői munka?
– Szeretem a színházi nagyprodukciókat, amelyekben játszok, de azok legtöbbször meg vannak írva, a rendező kiosztja a színészeknek a szerepeket. A rendezés azonban számomra valójában hobbi. Akkor olyan választott témával foglalkozom, amely hosszabb kutatómunkát igényel. Én kedvelem a különálló, kis munkákat. Sokat dolgozunk, ezért színészként, rendezőként, édesanyaként iparkodom úgy beosztani a feladatokat, hogy a hároméves fiamtól ne vegyem el az időt.
– A most bemutatott darabnak milyen utóélete lesz? A Vándorokkal hová terveznek bekopogtatni?
– Ahová meghívnak bennünket, oda szívesen elvisszük az előadásunkat – mondta Crnkovity Gabriella.
A bemutatón készült fotókon az előadás néhány jelenetét örökítettük meg.
