A Kosztolányi Dezső Színház új produkciót készít, ezúttal a szabadkai szecesszióról, a rendezője pedig Zlatko Paković, akinek több előadását is láthattuk a Desiré fesztiválon. Az előadásban a KDSZ társulata mellett Ladik Katalin, világszerte ismert és elismert költőnk, performerünk, színésznőnk is játszik, akivel a készülő produkcióról, a performance-ról és sok másról is beszélgettünk.
Hogyan került arra sor, hogy az előadásban játsszon?
– Urbán András üzent, hogy Zlatko Paković rendező szeretné, ha benne lennék. Ez még a Covid előtt történt. Nem tudtam, hogy miről lesz szó, de már maga a meghívás nagy megtiszteltetést és örömet jelentett a számomra. Nem is reménykedtem benne, hogy idős koromra úgymond utolér a színház és gondolnak rám. Mindig is szerettem a KDSZ színházi alkotói, művészi profilját. Úgy érzem, ha fiatalabb lennék, itt volna a helyem. A Covid miatti halasztás után végre elkezdhettünk próbálni.
Hogyan zajlanak a próbák?
– Most még az elején vagyunk. Egyelőre úgy látom, hogy az előadás három részből tevődik majd össze. Az első a szabadkai szecessziót taglalja. A próbákat városnézéssel kezdtük. Megtekintettük a jellegzetes épületeket, de nemcsak az architektúrával ismerkedtünk meg, hanem a hangulattal és a stílussal is. Főleg a magyar szecesszióra fektettük a hangsúlyt. A feladatunk ezután az volt, hogy az élményeinket feldolgozzuk performance-improvizáció formájában. A második rész egy szöveg alapján készül, amit a rendező hozott. Tábori György az édesanyja életéről írt történetének egy részletére fókuszálunk. Arról szól, hogy az anyja hogyan menekült meg a zsidó deportálástól, már felrakták a vonatra és egy német tiszt elengedte. Ebben én játszom majd az édesanyát. A harmadik részben ismét fontos szerep jut az improvizációnak, ez már a jövőbe néz és arra tér ki, hogyan képzeljük el Krisztus eljövetelét. Az első és az utolsó rész tehát személyes jellegű, hozzáadjuk a saját mai érzéseinket az adott témához. Ami a középső részt illeti, egy világhírű íróról van szó, másutt a világban játszották a darabjait, de magyar területen még nem. Bátor kísérlet a rendező részéről, hogy ezt a kényes témát megpróbálja szabadkai környezetbe helyezni.
Legutóbb mikor lépett fel?
– Kiállításokkal és performance-okkal az elmúlt négy-öt évben beutaztam a világot, jártam Brüsszelben, Párizsban, Rómában, Madridban, Miamiban és még sorolhatnám. Hol színpadon léptem fel, hol anélkül. Mivel változó a helyszín, sokszor kell alkalmazkodni, új elemeket kitalálni, hogy a performance meggyőzően hasson, mintha akkor születne meg. Nagyrészt valóban akkor születik meg, mert mindig más a közönség és a hangulat is. A helyzettel járó leállás kicsit jól is jött, mert több műfajban tevékenykedem, mostanában előtérbe került a képzőművészet és a performance, viszont háttérbe szorult az írás. Nagyon lemaradtam és úgy érzem sok vers, szöveg halmozódott fel bennem, amit úgymond ki kellene írnom magamból. Már van egy majdnem kész verseskötetem és egy regényem. Azt gondoltam, hogy a járvány tombolása idején majd jobban nekigyürkőzhetek az írásnak, de jött ez a szereplési lehetőség és most megint időszűkében vagyok. A verseskötetre már leszerződtem, arra is kell koncentrálnom, de remélem, a regényt is sikerül megírnom.
Ladik Katalin a KDSZ-ben (Fotó: Lukács Melinda)
Sokat ingázott Újvidék, Budapest és a Hvar sziget között. Hol érte utol a Covid?
– Budapesten. A város egy satnyább részén laktam, ahol rossz a levegő és zajos a közlekedés. Az első hullámot nehezen viseltem, de a sors úgy segített rajtam, hogy elhunyt férjemtől, Keszthelyi Rezső írótól, a fiával együtt örököltük a lakását, a fél lakás árából pedig vidéken, Ráckevén vettem egy kis családi házat az unokámnak. Ősszel szinte kimenekültünk oda. Előtte hárman négy hónapig a négy fal közé voltunk bezárva. Nem volt hova kiülni sem, levegőre se mehettünk. A négy hónap alatt teljesen legyengültem, de miután most ismét a természet vesz körül, úgy érzem, újra visszatalálok önmagamhoz.
Mennyire aktív a virtuális térben?
– Most már szinte minden ott zajlik. Megkezdődött egy nagy, önálló retrospektív kiállításom szervezése Svájcban. Idén kellene megnyitnunk, de a járvány miatt tavaly se tudtunk odautazni és a kiállítás körüli teendőket intézni, ezért ez elhalasztódott 2022-re. Online kommunikálunk. Nagy segítségemre van a budapesti acb Galéria, amely engem képvisel. Nagyon ismert a kurátorom is, Hendrik Folkerts, aki valójában felfedezett a kasseli documentának. A documenta 14 nagyot lendített 2017-ben a képzőművészeti karrieremen. Emellett utazgatnak a műveim, szoktam értesítéseket kapni, hogy hol lettek bemutatva és vásárolják is a képeimet, a hatvanas-hetvenes évekbeli fotóimat, dokumentumaimat. A női alkotók régebben el voltak hanyagolva, de már nagyobb figyelem irányul rájuk, és az is felismerésre lelt, hogy itt, Középkelet-Európában is történtek jelentős művészi megmozdulások. Az én szerencsém, hogy ezt megérhettem. Elfoglalt vagyok, online adok interjúkat, veszek részt beszélgetéseken, tanácskozásokon, fiatalok fordulnak hozzám engem érintő szakdolgozatok témájában magyarul, szerbül, angolul is, és igyekszek a segítségükre lenni.
Milyennek látja a mostani fiatalokat?
– Másmilyenek és ugyanolyanok, mint mi. Őket is ugyanazok a kérdések nyomasztják, amelyek anno bennünket is, önmagunk, a stílusunk, a kifejezésmódunk keresése, párválasztási gondok és így tovább. Talán azt gondolnánk, hogy nem érdekli őket a performance és a költészet, de ez nem igaz. Újrateremtették a költészetet slam poetry formájában. Azt, hogy bárhol, akár az utcán is előadhatják a saját szövegeiket és az interneten is bátran publikálnak. Nagyon sok fiatal ír verset, ezeket közzé is teszik online platformokon. Nagy az olvasottságuk és a népszerűségük. A költészet egyáltalán nem egy elfeledett műfaj, inkább a reneszánszát éli az internetnek köszönhetően. Jómagam is a világhálónak köszönhetem, hogy óriási lett az olvasótáborom. Azelőtt a köteteim maximum ötszáz példányban jelenhettek meg, határon túlra esetleg csak egy-két könyv jutott el. A nevemet ismerték, de a műveimet nagyon kevesen olvashatták. Az interneten most sok fiatal olvassa a verseimet és én is olvasom az övéiket. Az újabb korosztály egyáltalán nem zárkózik el, de szerintem a performance az ő életükben már mást jelent. A mi korunkban művi és artisztikus volt. Számomra már nem is az a performance, ami folytatása lenne annak, amit mi csináltunk. Ilyenek is léteznek, de nekem az igazi performance az, ami az utcán történik, legyen szó valamilyen akcióról, akár tüntetésről. Ez lehet happening, de performance is. Amit az élet hoz magával, az számomra a performance. Ami nagyon radikális és nem is művészek hajtják végre. Ez az, ami érdekli az embereket, amit néznek és amik sokat mondanak a mai korról. Én ezekre figyelek oda. A happening és a performance is kettévált a számomra. Maradt az artisztikus, amilyen az én koromban is volt, és van a spontán megnyilvánulás, nem feltétlenül üzenetközvetítéssel.
2016-ban Lennon Ono-békedíjjal jutalmazták. Elképesztő, hogy még Yoko Ono, John Lennon özvegye is tudja, hogy kicsoda Ladik Katalin...
– Yoko Onónak volt egy magyar származású élettársa, Havadtőy Sámuel, akivel sokáig együtt éltek. Közben többször járt Budapesten, és érdekelték a magyar művészek is. Nekem a legcsodálatosabb az, hogy rangos művészek mellett lettem kitüntetett és békedíjról van szó. A díj pénzjutalommal is járt, de kizárólag úgy, hogy azt adományként továbbadjuk. A magyar Ökumenikus Segélyszervezet titkos menedékházának ajánlottam fel, amelyet a családon belüli erőszak áldozatai számára tartanak fenn. Ez kiváltképp a nőket és a gyerekeket érinti. A legszörnyűbb a nők kiszolgáltatott helyzete, hogy nincs hova menekülniük. Most a bezártsággal sajnos megnövekedett a tragikus kimenetelű családon belüli erőszakok száma is. Nagy nyomás nehezedik a családokra, sokan elvesztették a munkahelyüket is.
Mi foglalkoztatja mostanában?
– Mindig is nagyon kíváncsi természetű voltam, az érdeklődési köröm nagyon tág. A kozmosz, az univerzum mindig is foglalkoztatott. Valójában most is ugyanazok a témák érdekelnek, mint azelőtt, a mulandóság, a környezet, a természet. Úgy érzem, hogy mint ember, a lényem együtt van a természettel, nem tudom magam különválasztani. Ugyanabból a csillagporból keletkeztünk mindannyian. Ezért is ért rosszul a bezártság, amikor a járvány elkezdődött. Az örök témáim közt szerepel a létünk, a csillagpor, az ember mint lény. A párválasztást illetően, hogy miért vagyunk nő és férfi, és miért nem lettünk egységes androgünszerű tökéletes lények. Ezektől a témáktól nem távolodtam el, de mindig másképp foglalkoztatnak. A magánéletemben is igyekszek harmóniában élni, egységben a természettel. Az ember csak úgy érdekel, mint egy lény a sok közül, az erotika pedig, mint a természet része. A lények talán élhetnek is egymás nélkül, de akkor mi értelme?
