Isten – így szól a mese – a teremtés hetedik napján azt tapasztalta, hogy halálos unalom uralkodik mindenek felett, és akkor rájött, hogy a valóságnak van még egy ki nem próbált aspektusa: képes önmagát imitálni. Így teremtette meg a Mindenható a színházat.
Barácius Zoltán (1931–2011) színész elhivatottan és nagy hozzáértéssel írt a színházról, a színésztársakról. Nem csak emlékezetében őrizte meg egy-egy előadás hangulatát, azt, amikor a korhadt, poros deszkákon megtörtént a csoda, amikor a néző együtt lélegzett a színészekkel, vagy lélegzet visszafojtva figyelte a színpadi történéseket. Barácius e mellett dokumentált is: minden előadásról minden kritikát, minden interjút gondosan eltett, és könyveiben fel is használta ezeket. Volt még egy előnye: színészként részese volt a próbáknak, az előadásoknak, a vajdasági, muravidéki, szlavóniai tájolásoknak, belülről ismerte a színház belső mechanizmusát, a háttérmozgásokat, a kulisszatitkokat. Mindig úgy írt a színházról, hogy a néző számára is fontos legyen a színház, kedvet kapjon arra, hogy megnézze az előadást, a darab szerzője, az előadás rendezője és színészei miatt. Hiszen a színházi produkció interakció, amelyben fontos szerep jut a nézőnek.
Amikor a Jónás Gabriella–Korica Mikós színművész-házaspár pályájáról ír, akkor is szolgál színháztörténeti ismeretekkel: hogyan nézett ki a szabadkai hivatásos színjátszás 1945-től, az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években, sőt bepillantást nyerünk a kétezres évek elejébe is.
Barácius méltó alkotótársra talált a budapesti születésű Jónás Gabriellában és a magyarkanizsai Korica Miklósban (1949–2013). Ők vallanak gyermekkorról, a kezdeti lépésekről, a budapesti Színművészeti Főiskolán töltött évekről, ahol találkoztak, és a szerelemből egy életen át tartó véd és dacszövetség lett, megszámlálhatatlanul sok színpadon töltött estével, számos remek főszereppel, ragyogó sikerrel, jó kritikával, együtt megszenvedett mellőzöttséggel, mert mindez együtt minden színészi pálya velejárója. Szabadka, Újvidék, Kassa, Kisvárda, Eger. Számos rangos szakmai díj igazolja a színészházaspár közös életének és pályájának mottóját: a színház mindenek felett. Amikor 1974-ben a Szabadkai Népszínházhoz kerültek, a telt ház 750 nézőt jelentett. Ezekben az években volt olyan évad, amikor három országból három különböző nemzetiségű rendezővel dolgoztak együtt, három-négy főszerepet játszottak, 100 estén a színház színpadán léptek fel, 120 délutánon, estén pedig a Muravidék, Szlavónia, Baranya, Vajdaság különböző településein, hiszen a tájolás fontos missziója volt a Népszínháznak. A Zöld hajú lány – az első rockopera – az akkori Jugoszlávia minden nagyobb színpadán sikert aratott. Majd Ljubiša Ristić került a Szabadkai Népszínház élére, aki összeolvasztotta a magyar és a szerbhorvát társulatot. Természetesen ezek az évek sem maradnak ki a kéziratból. Majd a Kosztolányi Dezső Színház vezetését bízták Jónás Gabriellára, óriási, embertpróbáló feladatként, a palicsi nyári esték... Mindez ma már kordokumentum. A művészek – legyen szó szerepekről, az újvidéki Művészeti Akadémián a leendő színészek oktatásáról, felkészítéséről a pályára – minden mondatukban, sorukban a színház iránti mély elhivatottságról, szakmai alázatról tesznek tanúbizonyságot.
Még véletlenül sem holmiféle nosztalgiázásról van szó, rengeteg értékes színháztörténeti adat található a kéziratban, amely a hitelességet, tárgyílagosságot szavatolja, miközben egy óriási pluszt ad az, hogy három színész közös munkája ez a kézirat. Olyan színészeké, akik évtizedeken át részesei, fontos szereplői, tényezői voltak a szabadkai színjátszásnak, mert elsősorban és mindenekelőtt erről szól ez a könyv, amely egyaránt szólítja meg az idősebb és a fiatalabb színházlátogatókat is.
A könyv magánkiadásban, a szabadkai Verzal nyomdában készült.
