A pusztítás reggelei címmel három évvel ezelőtt jelent meg a Sinkó Ervin-díjas költő, Bíró Tímea kötete. A második kötete tavaly szeptemberben látott napvilágot, a címe: Hosszú. Mindkét könyv a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában jelent meg. A szerzővel a szenttamási könyvbemutatót követően beszélgettünk.
Az ami elsősorban különbözik a Pusztítás reggeleiben megjelentektől, az maga a szöveg. És mi még? Tulajdonképpen hogyan került ide a betegápolás?
– Fölösleges tagadni, hogy egy túlságosan közeli élményanyagból született a kötet, ugyanis öt hónapon át ápoltam a fekvőbeteg nagymamámat, úgymond elkísértem a halálba. Aki írással foglalkozik, az nemcsak a saját történeteiből merít, hanem megfigyel másokat, nagyítóval nézi a környezetét, és sajnos sokan kerültünk már ebbe a szituációba, amikor a legerősebbnek kell lennünk akkor, amikor a hozzátartozónk a leggyengyébb. Ez egy őrületes, fékezhetetlen hajsza, amikor egy másik ember életét viszed a válladon, amikor látod a másik vegetálását, és tudod, hogy már csak a fájdalom liftezik a testében. Ilyenkor a legrosszabbat, ám egyben a legkegyelmesebbet kívánjuk a számára, a halált. Nem csak a betegápolás, mint olyan foglalkoztatott írás közben, hanem az a fajta kiszolgáltatottság, amit ezek a súlyos betegek, a haldoklók át kell hogy éljenek az életük utolsó szakaszában. Jó lenne, ha mindenki méltósággal tudna eltávozni innen, és nem kellene szégyenkeznie az állapota, a tehetetlensége miatt.
Azt már korábban említetted, hogy az első kötet verseit pár óra alatt, akár este „kapásból” megfogalmaztad, itt viszont azt mondtad, hogy ezek a sorok sokkal nehezebben íródtak, nehezebben rajzolódik ki egy-egy gondolatmenet. Miért?
– Az első kötetben életképeket ragadtam meg, itt pedig egy hosszú folyamatot szerettem volna versekbe önteni, ezért másként működött az alkotási folyamat is, hiszen míg az első kötet esetében leültem és megfogalmaztam egy pillanatot, egy filmkockát, addig a Hosszú esetében az írás folytatása előtt el kellett többször olvasnom a már megírt részeket, hogy ott tudjam folytatni, ahol abbahagytam. Mintha nem is verseket írnék, hanem egy versekből álló történetet. Van a kötetnek egy olyan olvasata is, hogy egyetlenegy hosszú versből áll.
Próbáljuk megfogalmazni a Hosszú jelentését. A sorok azok? Vagy a sorok általi üzenet közvetítésének csupán egy változata?
– A Hosszú mint cím utalhat a végtelennek tűnő folyamatra, amit a haldokló és a hozzátartozók közösen csinálnak végig. A szenvedés különféle változatainak a megközelítése már egy hosszú folyamat, hiszen a dolgok legmélyére kell ásni. Nem tudtam volna rövidebb sorokba ültetni a kötetben szereplő képeket, gondolatokat, ezáltal is a folyamatosságot, az örvényt szerettem volna érzékeltetni. A versekben sok az áthajlás, ami egy kicsit megnehezítheti az olvasó számára a befogadást, de ez a nehézség is azt a káoszt tükrözi, amelyben az ember kénytelen élni, túlélni, ha ilyen élethelyzetbe kerül. A tennivalók, a másikról való gondoskodás, a másikért való aggodalom és félelem felülírják az időt, minden jelentéktelenné válik, és az a sodrás szeretné magával vinni az olvasót is.
Hogyan lehet nyersen, egyúttal érzékiesen bemutatni a még fizikailag még élő, de már elmúlóban lévő sors lefolyását, egy-egy mozzanatát? Hogyan öltheti magára a szerző az ilyen külsőt és belsőt?
– A nyers őszinteség számomra megkerülhetetlen, viszont emellett az együttérzés, a tisztelet az ember teste és évei iránt talán kellő arányban jelennek meg a szövegekben. Egy igazán elmélyült alkotás közben nem gondolkodik az ember azon, hogy hogyan kellene bizonyos problémákat, jelenségeket kendőzetlenül, ám mégis kíméletesen megfogalmazni. Nem gondolom magam annyira tudatos szerzőnek, hogy ilyen szempontok szerint írtam volna a kötetet, nem terhelem magam alkotás közben olyan tényezőkkel, hogyan fog hangozni egy-egy sor, vagy nem túl erős-e egy költői kép, és hogy a versanyag megtalálja-e a saját befogadóját. Az írás egy ösztönösebb, természetesebb tevékenység.
Hol és miben keresendő az a tény, hogy a kötetben csak nőkről van szó?
– Ez nem volt szándékos vagy tudatos, egyszerűen a szituációk nőkkel történtek meg. Egyébként orvos vagy egy férfitárs személyében megjelennek a férfiak is, és fontos szerepük van, csak az elbeszélők nők.
A kötet központi szimbóluma a ló? Miért a ló? Mi van a lónál, ami a többi állatnál nincs, vagy csak elvétve fordul elő?
– A Hosszúból azért nem maradhatott ki a ló, mert az izmok fáradhatatlan és kitartó munkáját, az állóképességet, és a terhelhetőséget szimbolizálják ebben a versvilágban. A betegápoló, mint egy versenyló vesz részt ebben a futamban, próbálja leküzdeni a mindennapok akadályait, ösztönösen cselekszik, nincs helye a gondolkodásnak. Csak a ló képes a mentővel szaladni, ő képes állva aludni, a teste elbírja a minden nappal súlyosabb terhet. Itt nem a trófea vagy a legjobb egyéni eredmény elérése a cél, hanem a halál előtti időszak minél fájdalommentesebbé tétele.
