„Elmúlni aztán akár a századok
E tájban
E hazában”
(Jung Károly)
Jung Károly költőként indult. Huszonnégy éves volt, amikor Ég az erdő című versesfüzetének ma is friss hatású szövegei megjelentek az önironikus alanyiság működtetésével, a nyelvi vegyítés, a szerb nyelvű versmondatok, a vendégszövegek poétikai erejének korai felfedezésével, a kollázs képiségének kiaknázásával. Szeretem ezt a két hosszúverset, és újraolvasva értetlenül állok az egykori értetlenkedők szövegei fölött. Az is felvillan bennem, hogy e füzet, amely egyébként a Symposion-füzetek első darabjaként jelent meg 1968-ban, avantgárd hatású társadalomkritikai indulatait megjelenítve kellene összekötni a kezdetet a mával. Teljességgel hihetetlen, de a Jelentés a Hungáriában tett legújabb családi expedíciónkról című versnek bizonyos értelemben futurisztikus ismeretei vannak a mindössze huszonnégy éves szerzője szakmai sorsát illetően. A következőket olvashatjuk egy párbeszéd-szituációból kiindulva. A beszélgetőtárs
„nem tudja mi az ha göbe kukálja a hidast
külön füzete van a gombosi specialitásokhoz
ez hízeleg a hiúságomnak és monográfiát tervezek a falumról
eszembe jutnak a csontok meg a gyökerek
átszőtték a csontokat a karperecek azóta múzeumban vannak
a római sáncokban öcsém julius caesar érmet kapált ki
az ángyom mária terézia aranyat hungariae 1768
tüsköm papucsom sarkantyú mondom magamnak ime a pogány
tűzugrás maradéka micsoda kuriózum ez a falu”
Már itt, már ekkor megtörténik a környezethez, a tájhoz, a kulturális hagyományhoz való dialogikus viszony versbe írása a historikus mozzanatokkal való mély együtt-létezés felmutatása. A következő verseskötetben, a Leng címűben, a táj formázott eltérésként, a rendhagyó szintaxis metaforájában jelenik meg. Ez a táj még a széles lehetőségek terepe. Robbanás pihen benne, a félbemaradt rózsák esetleges kibontakozásának lehetősége. De már feltűnnek a negatív hangzások, fegyverzajok és zsoldosok lépései töltik ki a vers közérzeti líraiságát. Mindenütt idegenség-jelentések mutatkoznak, és a táj roncsai felett leng, egyre csak leng a szomorúság. Még emlékszem milyen mélyen érintett, amikor Jung Károly 1991-ben, e lírai sejtések beigazolódásának idején, a Barbaricum dedikációjában, rendhagyó barátságunk jelzeteként, „némi szomorúsággal” ajánlotta nekem a kötetet.
Az 1977-es Ami nincs című verskötet Magas part, folyó című verse szerint olyan ez a táj, ahol élnünk adatott, amelyben nincsenek magaslatok: „Nincs hova följutni majdan.” „És persze a rettegés örök / Mint maga a táj”. Könyörgés, fohász és sóhaj a szokatlan pannon éjszakák beszédmódja, és „soha nincs nyugalom”. De mindezek ellenére, erősen paradox létérzések közepette magához köt a negatív élményiség, és nem ereszt. A táj embere „Beszorulva egy nemtelen lét falai közé” gyötrődik, és mélyen kötődik ehhez a bezártsághoz. „De akik istenítették mégis az idetartozást” – fogalmaz a versbeszéd, azok számára akad bátorításként ható tett. A nádasban című versből idézek:
„Mert itt születtünk, itt élünk
Ide tartozunk. Ez a hazánk.
Hogy itt éltek, kik éltek előttünk
Hátukon korbácsütéssel
Vagy kezükben meleg
Kézfogással: ez a történelem.” (A nádasban)
Csakhogy vesztőhelyként nyilvánul meg a történelem a leszántott dombokon, s így ugyanez a történelem a Barbaricum című vers jelenidejűségében már ringyóvá minősül. „Itt születni: út önmagad tájain”, mondja a vers, és Jung Károly ezt az utat igyekezett bejárni, úgy hogy több szöveghely is finom érintkezést mutat a számára oly fontos szakmai tudás elemeivel.
A térgondolkodás minden további verseskötetben erősödik, munkál az alámosott idő, és a versekből koronatüske módjára áll ki az élet. És egyre erősödnek az idegenségek, s egyre csak nő az ínség, és gyengül a birtoklás illúziója a lét talaját, a földet illetően, „mely már nem a tiéd”. „A költők már régen / Összecsomagoltak. Ki elment. Ki végül itt maradt.” – olvassuk. S mégis megfogalmazást nyer a dacolás, a „ne fuss el erről a vidékről” megszólító/önmegszólító alakzata, a „tartson itt a megváltó tavasz” reményt ígérő gondolata. S talán segíthet a maradásban a vers formai ereje is. Az idők elvetemültségét jellemzi azonban, hogy a nyílt alanyiság újramegjelenése a költészet, a formatörekvések létesztétikai hiábavalóságát mondja ki: a keserű belátást illető megnyilatkozás meglehetősen radikális:
„Itt kellett rájönnöm megkésve: hiába írok
Cizellált szonetteket sorban: faszozás mind.
Vagy pontosabban szólva: merő idült impotencia.”
Az utolsó kötet, a Mogorva Héphaisztosz a intimitás kódolására vállalkozva, a szerelemfelfogás változását demonstrálva, a szerelem jelentéseiből épít menedékhelyet a zord világ emberének, felidézve bennünk az Ami nincs címmel megjelent kötet Építeni című versét, amely még a szerelemnek hozna létre menedéket:
„Építeni házat, menedéket,
Minden égtájra őrt állítani
Kézbe fegyvert, csőre töltve,
Építeni ezernyi
Suhogó puskavesszőből
Menedéket a szerelemnek.”
A Mogorva Héphaisztosz óta Jung Károly nem ír verset, úgyhogy ma a folklorisztika kiemelkedő tekintélyére, és egy már korábban lezárt költői életmű gazdag birtokosára emlékezünk.
