A szabadkai Népszínház Magyar Társulata nemrég három új taggal bővült, mindhárman az Újvidéki Művészeti Akadémia végzős színésznövendékei. Az egyikük a szabadkai születésű Dedovity Tomity Dina, aki gyermekként is sokat szerepelt színpadon, a Népkör MMK több mint tízéves Fabula Rasa színjátszó csoportjának az alapításától volt a tagja, számos előadásban szerepelt és díjakat is kapott. Dedovity Tomity Dina korábban játszott a Kosztolányi Dezső Színház Liliom című előadásában, újonnan pedig az Újvidéki Színházban, A vörös postakocsi című produkcióban láthatjuk. A tervek szerint a Népszínház Magyar Társulat tagjaként a készülő El nem küldött levelek című duodrámában mutatkozik majd be. Dedovity Tomity Dinát a kezdődő színi pályájáról és az oda vezető útról kérdeztük.
Korábban mely iskolákba jártál?
– Az Október 10. Általános Iskolába, majd pedig a Svetozar Marković Gimnázium természeti szakára iratkoztam, megmagyarázhatatlan okból. Időközben szólóéneket is tanultam a Szabadkai Zeneiskolában és zongoráztam. Meg balettoztam. Műkorcsolyáztam is.
Szeretnél-e továbbtanulni?
– A négyéves alapképzés után, a terveim között szerepel a mesterképzés befejezése is. Akkor majd színésznek mondhatom magam.
Mikor és mi miatt kezdett el foglalkoztatni a színjátszás?
– Négyéves korom óta műkorcsolyáztam. A műjégpálya olyan volt, mint a színpad. A versenyeken erősebb voltam az interpretációs programban (ahol inkább az előadást értékelik), mint a technikai részekben. Amikor Budapestről aranyéremmel tértem vissza, úgy voltam vele, hogy ezzel már talán kezdhetek valamit. Ezzel szemben, amikor az első díjamat kaptam diákszínjátszóként, én lepődtem meg a legjobban.
Hogyan élted meg a versenyhelyzeteket?
– Nem izgultam soha azon, hogy versenyezzek másokkal (pedig Oroszlán vagyok, ez állítólag a véremben van), inkább a kezdés és a befejezés közötti idő és érzés érdekelt.
Megközelítőleg tíz évig voltál a szabadkai Népkör MMK Fabula Rasa Színjátszó Grund tagja, amelyet Greguss Zalán és Ralbovszki Csaba vezetett. Hogyan gondolsz vissza azokra az évekre?
– A Fabula a legjobb dolog, ami történhetett velem, pont akkor, amikor szükségem volt rá. Sok mindent megtanultunk és megtapasztaltunk. Azt, hogy a csapatmunka mekkora része a sikernek, és azt is, hogy amikor valamit megúszunk, azt a többiek szívják meg. Megtanultuk: a játék feltétele a munka, a munka feltétele a játék; nincs kis szerep; a rossz napjainkat legjobb a kapun kívül hagyni; a Népkör terme visszhangzik. Megtapasztaltuk azt is, hogy a bemutató utáni megkönnyebbülést hogyan váltja fel a hiányérzet.
Tagja voltál-e más csoportnak is?
– Egy évig a KDSZ Színházi Műhelyének, ahol Kálló Bélával, majd pedig Varga Tamással dolgozhattunk. Itt megtanultam, hogy a sorozatos késés következményekkel járhat. Mi tagadás, sokat késtem Varga Tamás próbáiról. Egyszer ezt megelégelte, félrehívott és szépen közölte velem, hogy ha nem akarok próbákra járni, akkor nem kell, nincs harag. Ha mégis, akkor van egy feladatom. Ez a következő volt: egy hétig mindenkivel el kellett hitetnem, hogy eltanácsoltak, utána pedig eljátszanom, hogy visszakéredzkedem. Életem talán egyik legnagyobb majdnem-színészi teljesítménye volt. Ezek után szeretném azt mondani, hogy tanultam az esetből, de bevallom, azóta is késtem próbáról.
Hogyan éled meg az akadémiai éveket?
– Ha visszautazhatnék az időben, vagy sokkal jobban és bátrabban csinálnám, vagy elmenekülnék. Örülök, hogy ezt nem tehetem meg, így nem kell eldöntenem. Azt mondják, hogy idővel minden megszépül, de még felvillannak emlékképek, amelyektől egy pillanatra görcsbe rándul az arcom. Ennek ellenére szeretem. De tényleg! Önismeretet gyakorlunk, alkalmazkodást, strapabírást, alázatot, együttérzést és sok minden mást, ami fontos és emberi, amit szerintem máshol nem is tanulhattunk volna. Nyilván túlzok, de magamhoz ölelnék mindenkit, akinek ehhez köze volt. És persze, ahogyan lenni szokott, a vége a legjobb! Soha nem élveztem ennyire az órákat, mint mostanában. Épp a vége előtt. Azt hiszem, ha visszautazhatnék az időben, mégiscsak újrakezdeném.
Hogyan lettél a Magyar Társulat tagja?
– Nagyon nagy mázlim volt. Sok szerencsés véletlen játszott közre és jól álltak a csillagok. Minden pont úgy történt, ahogyan Magyar Zsófia osztálytársnőm, barátnőm, immár kolléganőm is elmondta a vele készült interjúban.
Melyik előadásban láthatnak majd a nézők?
– A szabadkai Népszínház Magyar Társulat tagjaként a Körmöci Petronella rendezésében készülő El nem küldött levelek című duodrámában jelenek majd meg először. Emellett a Kosztolányi Dezső Színház a Szindikátus munkacímű előadásában is játszok majd, amelyet Urbán András rendez, valamint az Újvidéki Színházban már megtekinthető A vörös postakocsi című produkció, amit Lénárd Róbert készített az osztályommal.
Számodra mit jelent a színház, a színészet?
– Szeretek mindennap a saját lelkemben vájkálni, éjszakánként és a magányos perceimben felkaparni az összes sérelmemet, hogy azokat fel tudjam használni a színpadon és szerepalkotáskor. Szeretek melankolikus lenni és rosszul érezni magam. Olyankor jobban tudok koncentrálni és jobban teljesítem a színpadi feladataimat. Szeretem azt is, amikor végkimerültségemben még magamra erőltetek egy-két teendőt, ekkor vagyok a legproduktívabb. Szeretem visszaszorítani a könnyeimet, olyankor úgy érzem, dolgozom. Nem szeretem, ha megdicsérnek, ellustulok tőle. Nem szeretem a tapsot, túl zajos és végeláthatatlan. (Ne sírj mama, viccelek!) Valójában önző célokra használom a színészetet, hogy kimondhassak dolgokat, amiket más esetben nem mernék, nem jutnának eszembe, vagy véletlenül sem tenném meg. Nem szeretem, ha valami azonnal sikerül. Vagy legalábbis nem hiszek benne. Össze kell törnöm néhányszor, míg kijön belőlem az, amivel valamennyire elégedett tudok lenni.
Mi foglalkoztat mostanában, mik a jövőbeni terveid?
– Mindenekelőtt a diplomaelőadásunk, amit Az öldöklés istene címmel készítünk. Azt akarom, hogy nagyon jó legyen. Lassan elindulnak a Szindikátus próbái is, valamint a félbemaradt El nem küldött levelek is előbb-utóbb sorra kerül. Készülünk és bízunk a jóban.
