Állok a verandán és nézem a téli fákon kopogó fakopáncsot. Gyönyörű tollú madár, fekete-fehér testén pici piros sapkával és farka alatti vörös sávval. Aggódom érte, nehogy a macska észrevegye. Nézem a keret nélküli képet, és figyelem a bennem hullámzó érzéseket...
Azt mondta egyszer egy öreg barátom, naponta meg kell élnünk azokat az élményeket, amelyeket az élet kínál föl, és amelyek bennünk irodalommá, zenévé, képzőművészetté, dallá, tánccá minősülnek. Meg kell tanulnunk olvasni ebben az elénk tárt könyvben. Ehhez a tudáshoz fontos, hogy legyen magyar iskola, templom, színház, magyar kultúra és művelt nemzedék. Csak így leszünk képesek arra, hogy otthon legyünk önmagunkban és a világban. Hiszen a kultúra mindazt a tudás jelenti, amit évszázadok alatt teremtettünk. Személyesen létrehozott szellemi és tárgyi alkotásaink, társadalmi és természeti értékeinkkel együtt közös kincsünk. A valóságunk apró részletei vezetnek el kultúránk mélységeihez. Minden, ami körülvesz, meghatároz bennünket, és megmutatja, milyenek vagyunk.
A macskaköves utca kopogása, a folyóparti fák árnyéka, a közeli erdő kesernyés illata ugyanúgy ismerős biztonságba vezet, mint egy himnusz, egy népdal, egy tánc vagy a téli fákon kopogó fakopáncs. Mert nem csak egy utca, egy árnyékos part, egy sötét erdő, nem csak egy vers, egy ének, egy ritmusos mozdulatsor. Ezek mind a mi közös tudásunkat rejtik.
Január 22-e a magyar kultúra napja. A kézirat szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt. A közvélemény azonban csak 1829-ben ismerte meg, amikor először megjelent nyomtatásban az Auróra évkönyvben. Később Kölcsey verseskötetével többekhez is eljutott, ekkorra már sokan szavalták, énekelték. Talán, mert megérett az idő egy nemzeti dalra.
Erre az eseményre, a Himnusz elkészültére emlékezve 1989 óta ezen a napon ünnepeljük a magyar kultúra napját. A Himnusz, a magyar nép zivataros századaiból című vers egyben Magyarország és a magyarság nemzeti himnusza.
Hogy Szatmárcsekén 1823 januárjában mi fakasztotta föl a reformkori magyar politikai élet egyik kimagasló egyéniségéből a fohászt, már csak sejthetjük. De ebben a népét féltő imádságban minden benne van, ami közös kultúránkat jelenti. Történelmi múltunkkal, örömünkkel, bánatunkkal, reményünkkel együtt a miénk. Mindaz, amit létrehoztunk évszázadok alatt, amit magába fogadott egy egész nemzet. A magyar kultúra, amit minden porcikánkkal megélünk napról napra, évről évre, évszázadról évszázadra.
Az meg rajtunk áll, hogy megértjük-e, miért fontos ezeknek a közös erővel létrehozott szellemi és tárgyi alkotásoknak a befogadása, és hogyan támaszkodhatunk magyar értékeinkre, és hogyan jobbíthatjuk vele az életünket.
