Amikor meghalljuk a zeneszerző szót, általában egy zongora előtt ülő, kotta fölé hajoló ember jut eszünkbe, aki billentyűkre ütve, a megfelelő hangokat keresve próbálja megalkotni a legújabb kórusművét. Megyeri Lajos zeneszerző neve nem ismeretlen a vajdasági magyar zeneszerető közönség előtt. Alapfokú zeneiskolai tanulmányait Óbecsén végezte el hegedű és zongora szakon, majd a szabadkai zenei középiskolába került. Elvégezte a belgrádi zeneakadémia zeneszerző szakát, és ezzel egyidejűleg a szabadkai zeneiskolában tanított. Ő vezette be az intézményben a harmonikaoktatást, és sok tehetséges diákot indított el a zenei pályán. A harmonikaoktatáshoz szükséges átiratai és az általa írt művek még ma is a tananyagban szerepelnek. Nemrég elnyerte a Vajdasági Zeneszerzők Egyesületének életműdíját. A többi között erről és a pályájáról beszélgettünk vele.
Az életműdíj átvétele (Fotó: Ótos András)
A zeneiskolás évei alatt a hegedű volt a hangszere, aztán zongorára váltott. Miért történt mindez?
– Az óbecsei zeneiskolában párhuzamosan tanultam a zongorát és a hegedűt. Ez a középiskolás években is megmaradt, aztán áttértem a zongorára, mert tudtam, hogy zeneszerzői szakra szeretnék iratkozni.
Miért a zeneszerzői szakot választotta? Nem vonzotta a zenepedagógia vagy az előadó-művészet?
– Nem, bár később középiskolában tanítottam. Nem az volt a fő célom. Ezek közül a zeneszerzést választottam. A Belgrádi Egyetemen sokkal többen jelentkeztek zeneelméleti szakra, mint zeneszerzésre. Ez azért van, mert lényegesen több tudás kell hozzá. Öt napig tartott a felvételi vizsga. Először Ljubljanában felvételiztem, de visszajöttem. Egy évig az Újvidéki Rádióban hegedültem, és aztán vágtam neki a belgrádi felvételinek.
Nehéz volt a felvételi vizsga?
– Igen, nagyon nehéz volt. Szükség volt a kontrapunkt- és a harmóniatudásra. Írnunk is kellett valamit, hogy meglássák, van-e hajlamunk, érzékünk a zeneszerzésre. A zenetörténetet is nagyon jól kellett tudnunk. Az egyetemen a dékánhoz kerültem. Amikor a zongorán ütögette a billentyűket, én minden egyes hangot meg tudtam nevezni, még az akkordokat is. Ezt látva a dékán, Predrag Milošević, mondta, hogy hozzá fogok kerülni. Így lettem a tanítványa. Nagyon jó kapcsolatom volt vele.
Az életműdíj
Egyetemi hallgató volt, emellett pedig a Szabadkai Zeneiskolában tanított. Mennyire volt nehéz az ön számára ez az időszak?
– Szabadkáról utaztam vonattal. Két órakor indultam, és háromnegyed kilenckor értem oda. Sokakhoz hasonlóan nekem is rögös volt az utam. Szerintem mindenkinek nehéz volt az egyetemista élet. Csak azoknak volt könnyű, akik helyben laktak. A bentlakóknak és az utazóknak nehezebb volt.
Hogyan gondol vissza a tanári pályafutására?
– Tanítani tudni is kell. Az a jó tanár, aki a diákjaival részt vesz mindenben. Bevezettem a harmonikaoktatást a szabadkai Zeneiskolában. Mindez olyan szintre fejlődött, hogy a diákjaimmal világversenyekre jártunk. Az iskolán kívül próbáltunk, mivel az iskolában hoztak egy határozatot, hogy fél nyolcig lehet bent tartózkodni. A legnagyobb sikerünket 1968-ban értük el a második luzerni harmonikafesztiválon.
Felkérésre is szerzett zenét?
– Igen, elég sokszor. Például a Fölszállott a sármány című kórusművet. A Missa Hungaricát egyházi felkérésre írtam. Arra is felkértek, hogy a harmonikaoktatáshoz szükséges műveket írjak.
A zeneszerzés és a tanítás mellett a karmesteri pálcát is kezébe vette. Szeretett vezényelni?
– Szerettem. A szükség vitt rá arra, hogy sokat dirigáljak. Először az iskolában, később pedig a színházban. Ezt a szerepet is eljátszottam. Érdekes volt, csak eléggé fárasztó. Nehéz egy előadást ledirigálni, mindent összehozni a zenekarral és az énekessel. Egy dirigensnek tisztában kell lennie a szólamokkal, szinte fejből kell tudnia, hogy melyik pillanatban melyik hangszernek kell megszólalnia.
Megyeri Lajos (Fotó: Szalma Brigitta)
Mit szólt a Vajdasági Zeneszerzők Egyesületének életműdíjához?
– Minden ilyen elismerés jólesik az embernek. Mindenki szereti, ha megdicsérik.
Több diákjából azóta híres zenész vagy énekes lett.
– Akkor sem pihentem, miután elmentem nyugdíjba. A diákok jártak hozzám magánórákra. Például Dér Henrietta és Bencsik Tamara. Ők nálam kapták meg az alapokat. Örülök neki, hogy ilyen jól alakult az életük. Büszke vagyok rájuk.
